Önálló, folyamatosan új felfedezéseket produkáló tudománnyá vált annak a társadalmi jelenségnek a kutatása, hogy egy népcsoport, közösség nemzet hogyan vélekedik saját magáról vagy éppen egy másik népcsoportról. Nekünk, erdélyi magyaroknak ez különösen fontos kiindulópontja kellene legyen közösségi életünk elemzéseinek. Egyáltalán nem érdektelen ugyanis, hogy mit gondolnak rólunk más népek. A gazdasági és társadalomtudományok megannyi területén, így ebben a tudományágban is ismert az angol terminológiából átvett „top of mind” fogalom. Ez nem más, mint az a tulajdonság, jelenség vagy éppen esemény, ami egy egyénnek először beugrik, ha egy népcsoport megnevezésével találkozik. 

Annak függvényében, hogy a rólunk másokban kialakult képhez miként viszonyulunk, születhettek meg a különböző, átfogóan nagy tevékenységi területek: ha ezt a képet tanulmányozzuk, az társadalomtudomány, ha meg szeretnénk változtatni, az már politika, és ha kihasználjuk, az gazdaság, pontosabban marketing. Egykor gyakorló vendéglátósként mondom, hogy a román nemzet egyszerű tagjaiban az „ungur” vagy „secui” címszavakkal elsőként a gulyás (eredeti hangzásban: „un gulaș bun de tot”) fogalmat lehet felszínre hozni. És, bár elsőre nehéz elhinni, ez mind a román, mind pedig a romániai magyar közösségre nézve hízelgő, egyben pedig arra is kiváló példa, hogy a gasztronómia miként tölti be a népek közötti interakciók békítő funkcióját. (Egyébként hasonlóan gondolkodunk mi is a román közösségről és a pacallevesről.)

A románokkal közösen viselt viharos történelmünk során nagy valószínűséggel csak mostanában, az utóbbi 30-40 esztendőben sikerült a gulyásnak a minket jellemző fogalmak között az élre törnie. Többnyire kígyó, béka, irredenta, korrupt, tolvaj, szakadár és hasonlóan aljas fogalmakkal illettük egymást az évszázadok alatt, mígnem mára ez a békés egytálétel lett egymáshoz való viszonyulásunk legnagyobb közös osztója. Legalábbis ott van az elsők között. 

A magam részéről alázatosan jelentem, hogy a székelyföldi vendéglátós szakma ki is használja e társadalmi jelenség minden egyes pénzben mérhető hozadékát. Út menti fogadók, kiskocsmák, szállodák, büfék és kifőzdék kivétel nélkül étlapon tartják ezt az egytálétel és leves közötti skálán bárhol elhelyezhető fogást. Annak rendje és módja szerint, lokálról lokálra változik a recept, de annak a konyhának, amely tisztességes hozzávalókból és jól elkészítve teszi asztalra a gulyást, a neve a pletykamarketing áldásos működésének köszönhetően szó szerint megdicsőül a román utazóközönség köreiben.
Azt sem érdektelen megvizsgálni, hogy a gulyásnak milyen, pártjaink és kormányaink által megálmodott fogalmakkal kellett megküzdenie, mígnem el tudta foglalni az őt megillető helyet. A múlt század kilencvenes éveinek ködébe (de inkább sötétségébe) veszett az a merész vízió, hogy minket, magyarokat, bár most sanyargatnak, de hamarosan úgy fognak ismerni, mint azt a közösséget, amely az országos átlagnál képzettebb, köreiben a legmagasabb a felsőfokú végzettek száma, és kulturális gyökerei miatt is több nyelvet beszél, mint a többségi nemzet. 
Hát… Maradt a gulyás. 

Bár akkoriban a téma tudói megmondták, hogy nem állhat elő olyan helyzet, hogy egy ország képzettségének eloszlását etnikai törésvonalakkal lehessen magyarázni. Nem volt igazuk: ma ugyanis a gulyás kiemelt helyét olyan kategóriák fenyegetik, hogy – bár nem sanyargatnak – nem lettünk a legképzettebbek, sőt, nem tudunk akár eggyel is több nyelvet (lásd az érettségi eredmények az utóbbi tíz évben), és kimutathatóan kevesebb felsőfokú végzett kerül ki a romániai magyarok köréből. 
Aztán jöttek a kétezres évek, amikor is úgy volt, hogy konjunktúra van. Fellendülünk plusz TVA, és mi, székelyek, itt az ország közepén, logisztikailag ráteszünk még egy lapáttal, és majd a tejjel-mézzel folyó Oltból öntözzük a csíki pityókát. Aki ezt megálmodta, nem számolt azzal, hogy a székelyek túléltek már tatárjárást, Siculicidiumot, Világháború Egy és Kettőt, még Ceaușescut is, hát miért pont egy gazdasági fellendülést ne élnének túl. Bőven radar alatt. 
Tehát maradt a gulyás.

Napjainkban a gazdaság területén is éppen formálódnak azok a top of mind fogalmak, amelyek alaposan kikezdhetik a gulyás vezető szerepét. Ilyenek: legrosszabbul teljesítő régió, legalacsonyabb jövedelmek, leszakadó megyék… (Nem sorolom, mert fáj.) 

Rendes romániai magyarként keresem magamban, magunkban a hibát: mit és hol rontottunk el? Pedig, ha nem is tökéletesen, de megtanultam gulyást főzni… Pedig, ha nem is tökéletesen, de megtanultam leírni a receptjét vagy éppen a társadalmainkban elfoglalt kultúrtörténeti helyét. De, kérdem én, azok, akik a gulyás helyett valami új és pozitív, ránk jellemző jövőbeli tulajdonságot kellene vizionáljanak (uram bocsáss: véghez is vigyék), azok is elvégezték a dolgukat? Kérdezem ezt így a szuperválasztási szuperév derekán.