Fülön lőtték Donald Trumpot – erre a hírre ébredtem vasárnap reggel. Nemcsak én. Ebben a hőségben az amerikai elnökjelölt elleni merénylet olyan távolinak és szürreálisnak tűnt, hogy elsőre nem hittem el. Hiába, megesik az ember fiával, hogy rosszul alszik a kánikulában, kábán ébred, és a galaxist sem tudja beazonosítani, nemhogy tudná, melyik világon van. Csak abban biztos, hogy nem a Leibniz-féle (17. századi német polihisztor, filozófus) „lehetséges világok legjobbikában”.
Előbb meg kellett innom az első kávém, hogy meg tudjam emészteni, mi történt. 
A republikánus elnökjelölt megúszta a merényletet, egy ártatlan néző azonban nem. A gyilkos tettét és felelőtlenségét semmi nem mentheti. A nyers erőszak nem megoldás semmire, és úgy tűnik, nincs az a hatékony oktatási rendszer, amely képes lenne a fiatalok agyába ezt a társadalmi alapvetést beletáplálni. A merénylő ugyanis mindössze húszéves volt. Volt, mert a Trump biztonságára felügyelő mesterlövészek őt is likvidálták. Két emberéletbe került a felelőtlen akció, mások megsebesültek. Teljesen fölöslegesen. 
Nyilvánvalóan rengeteg részletes elemzés fog megjelenni a napokban, hogy mindez miért történhetett meg. Arra is nagyobb összegben mernék fogadni, hogy szép számmal jelennek meg majd összeesküvés-elméletek is. Az lenne a meglepő, ha nem így történne. Nem is csoda, hiszen nem ez az első nagy médiavisszhangot kapó politikus elleni merénylet idén – májusban Robert Fico szlovák miniszterelnököt lőtték meg.

Az is egészen biztos, hogy nem én fogom itt megfejteni minden részletre kiterjedő tudományos igényességgel a merénylet okát. Egy jegyzettől nyilván nem is lehet ilyesmit elvárni. Illetve lehet, de legalább akkora túlzás lenne, mintha az egyszeri futballszurkoló elvárná, hogy Szoboszlai Dominik egymaga megnyerje a labdarúgó-Európa-bajnokságot a magyar válogatottnak.
Ezzel együtt bőven akad elég jelenség ezen a világon, amelynek megértéséhez nem kell geopolitikai szakértőnek lenni, annyira nyilvánvalóak. 
Azt ugyanis csak a vak nem látja, hogy világszerte mennyire radikális, egymást kölcsönösen kizáró diskurzusok uralják a közbeszédet. Szinte mindegy, melyik országról beszélünk, a politikusok a választásokat mindenhol hajlamosak élet-halál harcként keretezni. „Ha én nyerek, akkor életben maradunk, ha nem, akkor jön a zombi-apokalipszis.” Ezt ugyan még egy politikus sem nyilatkozta, de amilyen világot élünk, nem lennék meglepve, ha megtenné. 
De ne legyünk igazságtalanok a politikusokkal. Azért kényszerülnek egymást felüllicitálni, mert nekünk, az istenadta népnek magasra került az ingerküszöbünk. Muszáj időnként valami nagyon erőset mondaniuk, különben nem figyelnénk rájuk oda. Márpedig érthető, hogy a figyelmünket szeretné az, aki választást akar nyerni. Közhelyesnek tűnhet, amit most mondani fogok, de nem látok más kiutat. Össztársadalmilag kellene valahogy kitalálnunk, hogy a közéletünket hogyan tudnánk a jelenleginél hatékonyabban megszervezni. Például úgy, hogy az egymással szemben álló felek érdemi, közérthető párbeszédet folytassanak választási szlogenek mantrázása helyett. Vagy úgy, hogy valami isteni csoda folytán konszenzust teremtsünk: egy választás tétje csupán az, hogy ki fog kormányozni, és nem élet vagy halál. Senkit nem kell ezért lelőni. De kétlem, hogy ezt a sóhajt meghallja a fülön lőtt világ.