Folyamatos abszurdum
Remek filmet láttam nemrégiben a moziban – noha nem szeretem a mozit mint intézményt. Ezúttal azonban nem bántam meg, hogy beültem a kényelmetlen székbe és a hangerő sem tűnt már fülsiketítőnek, mert… lekötött a látvány. Remek román film volt, szellemesen, érdekfeszítően, bő humorral ecsetelte a régi rendszer végnapjait. Jó érzékkel mutatta be az utolsó napjait élő – de ki tudta ezt akkor?! – rezsim abszurdumát. Megjelenik benne többek között a szekus tiszt meg az illegalista kommunista múlttal, de polgári gyökerekkel rendelkező anyja; megjelenik az ügyeskedő, szabadidejében fusizó gyári munkás és családja; a számára kényelmetlen, vállalhatatlan fellépésre kényszerített színésznő és a diktátort éltető műsort készítő televíziós stáb vezetői. Újévre készülnek valamennyien: a szekus tiszt idős anyja el kell hagyja örökölt családi otthonát és be kell költöznie a fia által protekciósan kerített falásnyi panellakásba; a színésznőt arra akarják kényszeríteni, hogy beugorjon egy már felvett tévéműsorba helyettesíteni egy, időközben külföldre szökött kolléganőjét, ugyanis annak az arca nem jelenhetett meg a képernyőn a diktátort éltető szavalókórusban; a munkás pedig délelőtt a gyárban, délután maszek munkával igyekszik megteremteni családjának a jobb életkörülményeket, pénzt keresni, hogy gyermekének emlékezetes legyen a karácsonya. Ennyi az alapsztori, a történetszövés azonban az abszurdum felfoghatatlan, elképzelhetetlen mélységeibe és magasságaiba röpíti a nézőt. Aki megérte és megélte azt a rendszert, tudja, miről van szó, milyen nevetséges, értelmetlen, ugyanakkor tragikus helyzetben kellett élni a mindennapokat. Aki később született, nőtt fel, az is érezheti a helyzet tragikumát és abszurdumát, még ha azt keserű humorral is oldják a film készítői. Anul nou, care n-a fost, azaz szabad fordításban az Újév, ami nem volt az alkotás címe, az alig pár hónapja piacra dobott filmet – amelyet immár számos rangos nemzetközi filmszemlén díjjal jutalmaztak – jó érzékkel a forradalomnak nevezett rendszerváltás 35. évfordulóján sugározzák a köztévében. A film mutatja, hogy a román alkotók – vagy ha úgy tetszik: a társadalom – igyekeznek, igyekszik megismerni és szembenézni a múlttal, tanulni annak történéseiből. Akárcsak egy másik, számomra szintén emlékezetes alkotás, a Libertate című, tavaly megjelent film, amely a forradalom első napjainak nagyszebeni történéseit, annak ma már felfoghatatlan abszurdumát mutatja be. A nagyszebeni forradalmi események kényszerű résztvevőjeként számos megválaszolatlan kérdésem volt azzal kapcsolatban, hogy minek voltunk részesei sorkatonaként, a film pár kérdésre választ adott, sejtéseket igazolt.
A két alkotás a múlt rendszer abszurdumát mutatja be. Nyolcvankilenc decemberében azt hittük, hogy ez a kafkai világ véget ért, beköszöntött a közéletben a normalitás. Harmincöt év teltén azonban azt kell tapasztalnunk, hogy dehogy ért véget, dehogy megy normális kerékvágásban a társadalom szekere. Bizonyság erre a temesvári események kirobbanása harmincötödik évfordulója alkalmából szervezett temesvári megemlékezéssor, amely Tőkés László és Temesvár közössége kovász-szerepére hivatott emlékeztetni, s amelyen a magyar köztársasági elnök mellett nem a hatalom jelenlegi képviselői, hanem Emil Constantinescu volt elnök vett részt. A jelenlegi hatalom ignorálja Tőkés vitathatatlan szerepét és a temesvári történések jelentőségét az ország történetében. A helyzet abszurdumát csak fokozza, hogy a megemlékezéssor egyik eseményén megjelent a közönség soraiban éppen az a volt szekus tiszt, aki a Tőkés család elleni eljárást vezényelte.
Harmincöt év telt el a temesvári események óta. Kétségtelen és vitathatatlan: azóta jelentős mértékben megváltozott a világ. Egy dolog maradt állandó: az életünket behálózó abszurdum. Bőven lesz még amit mozivászonra vinniük a közeljövő tehetséges filmeseinek.