Véget ért a téli olimpia, a hangosabb madárcsicsergés, a nyíló hóvirágok, a kásás hó pedig egyre hangsúlyosabban jelzi: közeleg a szezon vége a téli sportok számára. Ideje hát megállni, visszanézni, a kiemelkedő eredményeket elért sportolókat gálákon díjazni. Sikereiket ilyenkor mindannyian egy kicsit magunkénak érezzük, hiszen innen indultak, és ha a tehetség kitartással és kellő elszántsággal párosul, áldozatok és lemondások árán ugyan, de el lehet jutni a világ elitjébe, csak kell merni nagyot álmodni.

Ilyenkor könnyű büszkének lenni, azonban kívülállóként csak sejthetjük, mi van a szépen csengő közhelyek mögött. Például hosszú, unalmas utazások, fárasztó edzések, korai kelések és sokszor magányos esték. Elhalasztott születésnapok, családi események és hétvégi lustálkodások – olyasmik, amelyek számunkra természetesek. A spontaneitás hiánya, hiszen életüket edzéstervek, versenynaptárak szabják meg. Testük „munkaeszköz”, amelyre vigyázni kell, de amely néha fáj, tiltakozik, megsérül – és ilyenkor a bizonytalanság is társul a fizikai fájdalomhoz. Kudarcok sorozata, a versenyek, ahol nem sikerült, a döntők, amelyekről épphogy lemaradt. És a sikerrel járó figyelem, elvárások, kritikák, kommentek. 
A munka az övék. A siker mégis közös. De vajon a felelősség is az? Közösségként ott álltunk-e mögöttük akkor is, amikor még csak ígéretek voltak? Újságíróként írtunk-e eleget az utánpótlásról, hogy pályájuk íve kirajzolódjon, vagy csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor már kimagasló eredményeket értek el? A helyi vezetők tudták-e biztosítani az infrastruktúrát a felkészülésükhöz az edzőteremtől az uszodán át a jégpályáig vagy a sípályáig? Nézzük csak Csíkszeredát, ami a téli sportok székelyföldi fellegvára is lehetne, de felújításra váró 55 éves jégcsarnokának sorsa bizonytalan, a csíksomlyói sípálya két éve zárva... És az anyagi biztonságot? Vagy ahogy Tófalvi Éva olimpikon mondta az egyik interjújában „Romániában sem a szervezésben, sem a finanszírozásban nincs következetesség: amikor jön az olimpia, hirtelen fontos lesz, utána megint félretesszük, aztán újra elővesszük”. A bajnok nem négyévente készül, hanem mindennap. És a megfelelő egészségügyi ellátást? Vagy ha váratlan probléma adódott, akkor azzal szembesültek, hogy nincs szabad időpont a járóbeteg-rendelőben… És végül szurkolóként kitartottunk-e mellettük, amikor sérülés, formahanyatlás vagy egy balszerencsés pillanat árnyékolta be a pályafutásukat? És a folytatást? Lesz, aki a nyomukba lépjen, és számukra milyen lehetőségek adottak?
A szezon vége tehát nemcsak az ünneplés ideje, hanem a számvetésé is. Mert ha magunkénak érezzük a sikert, akkor a hátterét is vállalnunk kell. És a kérdés nem az, hogy vannak-e tehetségeink, hanem az, hogy lesz-e hozzájuk méltó közegünk.