Elég erős kijelentés, hogy a világunk abszurd. Ha minden kétséget kizáró tudományos érvényességgel kellene bizonyítanom, nem tudnám. Cáfolni meg képtelenség. Ahogy nem tudnám hitelt érdemlően cáfolni a kentaurok létezését sem, mert honnan tudhatnám biztosra, hogy valamelyik távoli (Csillagok háborúja-rajongóknak: messzi-messzi) galaxisban nem léteznek-e mégis a görög mitológia csodálatos lényei?
A hétvége híreit olvasva mégsem tudok szabadulni a fenti gondolattól. Mármint a világ abszurditásától – a kentaurok esetleges létezése pillanatnyilag nem szerepel a tíz legégetőbb problémám listáján. A nagyvilág hírei ugyanis sehogy sem illenek egymáshoz. 

Kezdjük a kellemes részével. A világnak ebben a felében az elmúlt hét kétségkívül az olimpiáról szólt. Engem is elkapott az olimpiai láz, hogyne. Azon kaptam magam, hogy számolgatom az érmeket, latolgatom az esélyeket, szurkolok a magyar sportolóknak, és kikapcsolom a közvetítést, ha már nem bírom idegekkel az izgalmakat. Majd öt perc múlva újra bekapcsolom, mert erőt vesz rajtam a kíváncsiság. Számos olyan pillanata volt a versenyeknek, amelyért érdemes volt nyomon követni a történéseket. Például amikor a női kajakosok páros versenye után a magyar és a német sportolók egymás nyakába borulva ünnepelték dobogós helyezésüket. Vagy említhetem azt a jelenetet is, amikor a magyar színekben versenyző Muszukajev Iszmail szabadfogású birkózó vigasztalta a kirgiz Ernazar Akmatalijevet, aki keserves zokogásba tört ki, miután kikapott tőle. Ezek azok a pillanatok, amikor a világ élsportolói példát mutatnak emberségből a nagyvilágnak. Ilyenkor mindenki láthatja, hogy az ellenfelek nem ellenségek: sporttársak, akik ugyan versengenek egymással, de tiszteletben tartják a másikat. Volt példa persze sportszerűtlenségre is – de ez is csak azt mutatja, hogy a sportolók is csak emberek, erényeik mellett vannak esendőségeik is.  

Ezeket a jeleneteket nézve az embernek önkéntelenül is az jut eszébe, hogy alapjáraton kerek a világ, nem veszett ki belőle az emberség. Csak aztán továbbolvas…
A múlt héten még jobban elmérgesedett az orosz–ukrán konfliktus. Ezúttal az ukránok indítottak ellentámadást Oroszország területén, és – ha hinni lehet a híradásoknak – összesen 520 négyzetkilométert megszálltak az ellenséges ország területéből. Az oroszok persze azonnal ellencsapást mértek, amelyre az ukránok ellencsapást mértek, amelyre… Úgy ontják a felek az embervért, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. 21. századi civilizáció, mi? Pusztításból jeles. Gratulálok! Nem lenne szerencsés ebbe ennél jobban belegondolni, mert bele lehet hülyülni. Ehhez képest szinte semmiség a hír, hogy az iráni erkölcsrendészet súlyosan megvert két 14 éves kislányt, mert nem volt rajtuk hidzsáb. Olvassa az ember, és nem hiszi el. A L’art pour l’art Társulat szállóigéje jut erről eszembe: – Nooormális?! 
Hosszan lehetne sorolni a világ abszurditásait, de nem fogom. Megyek és nézem inkább az olimpiát. Valamit mégiscsak tenni kell, hogy épelméjűnek maradjunk ebben a világban.