„Úgy szeretlek, édesapám, mint az emberek a sót” – mondta a népmesebeli legkisebb királylány, amikor apjuk, az öreg király három lányának szegezte a kérdést, hogy ki szereti jobban. Ismerjük a mesét: a nagyobbik lány azt mondta, úgy szereti apját, mint galamb a búzát; a középső a hűvös nyári szellőhöz hasonlította szeretetét, s mikor a legkisebb előállt a sós hasonlattal, kiadták az útját. Kalandok sora után feleségül vette a szomszédos ország fiatal királya, s megtudva a történetét, meghívta ebédre koronás apósát.

A szakácsnak fővesztés terhe alatt parancsba adta, hogy egy mákszemnyi sót se tegyen a vendég királynak tálalt levesbe, sóbafőttbe (!), illatosabbnál illatosabb pecsenyébe. Mikor a vendég méltatlankodni kezdett a sótlan étel miatt, betoppant a kisebbik lány, és a király rögtön megértette, hogy kisebbik lánya milyen nagyon szereti…

Valahogy Parajddal is úgy vagyunk, mint az öreg király a sóval: jelenléte olyannyira természetes volt, hogy csak a hiánya emlékeztetett rá. No meg jelentőségére. Szükségességére és hasznára. Most, hogy veszélybe került a só, lassan-lassan, szerre és egyszerre mindenki ráébred, hogy mennyire szereti, mennyire ragaszkodik hozzá és mennyire hiányzik neki. Sokan már gyászolják a bányát, ami a tulajdonos államnak és a környéken működő idegenforgalmi vállalkozásoknak, ha nem is aranybányának, de mindenképpen tisztességes jövedelemforrásnak bizonyult. Holott egyik-másik szakember szerint még nem kell gyászolni, van remény a bánya hasznosítására, a gazdasági és idegenforgalmi potenciál kiaknázására.

Az elmúlt időszak történései mindenképpen fordulópontot jelentenek: véget ért egy időszak és egy újabb kezdődik a bánya, a település és környéke életében egyaránt. Nem utolsósorban az emberek élete változik meg gyökeresen, ugyanis mindazt, ami eddig volt, felülírta a természet és a természetnél is kiszámíthatatlanabb emberi magatartás. Nem tisztem eldönteni, hogy kit vagy mit terhel a felelősség a történteként, hogy baleset vagy emberi mulasztás okozta a katasztrófát – majd megteszik azt az arra hivatottak. Elégtétellel nyugtázom viszont a történések kapcsán megnyilvánult érdeklődést, együttérzést, szolidaritást és az ezeken nyugvó segítőkészséget. Hazai és magyarországi felelős politikusok keresték fel a helyet, segítség is érkezett, és a parajdiak ígéretet kaptak további támogatásra. Nagyszüleink szerint a munka is, de a sírás is szaporább, ha együtt dolgozunk vagy közösen sírunk. S míg megtapasztalni a kommunikációs gyakorlatokon túlmutató közösségi szellemet, segítő szándékot és tenni akarást, addig nincs veszve minden. Mert az együttérzés is olyan, mint az öreg király ételében a só: csak akkor veszünk tudomást róla, amikor hiányzik.