Ebben a kánikulában talán jobban megértjük a déliek sziesztáját. Itt néhány napig, Spanyolor-szágban, Olaszországban, Franciaországban stb. viszont néhány hónapig majd minden napnak van pár órája, amit csak árnyékban, hűvös szobában, semmittevéssel lehet elviselni. Főleg kis-városokban érdekes megtapasztalni, hogy milyen, amikor kiürülnek a terek, lehúzzák a rólókat, bezárják a boltokat, még a vendéglők nagy részét is, hatalmas lesz a csend, néha még a kabó-cák is elhallgatnak, akkora a hőség. Legfeljebb néhány kókadt turista ámbolyog az utcákon, aki-ket szorít az útiterv, vagy hajt az idegenvezető. Késő délután aztán újraindul az élet, kinyitnak az éttermek, bárok, irodák, néha még egy kicsit a múzeumok, látványosságok is. 
Dél-Európa rajongójaként engem mindig lenyűgözött, ahogy az ott élők használják az időt és a teret. Ahogy magukhoz, igényeikhez, szükségleteikhez igazítják. Mindig azzal az érzéssel jövök haza, hogy ők talán nem annyira rabok az idő és a tér szorításában, mint mi. Hiába a turista-áradat (ami tényleg nem kicsi egy Toszkánában, Provanszban vagy bárhol arrafelé), két óra körül nincs már konyha, este hétig-nyolcig várjon a kedves utazó, ha idejében nem ebédelt meg. A csúcsszezonban is van, hogy egy kedvelt hely a hét egy bizonyos napján nem nyit ki, dél-franciaországi vidéki vendéglátóink is – elmondásuk szerint – csütörtökön mindig családi napot tartanak. Vendégeik aznap oldják meg a vacsorájukat, italukat, problémáikat, ahogy tudják. Másik érdekes tapasztalat, amit már több helyen is láttunk, hogy napközben zajlik az autós for-galom az óvárosi szűk kis utcákban, aztán késő délután egy-két virágcseréppel vagy éppen egy korlát odahúzásával lezárják ezeket, kipakolnak az éttermek és a vacsorázó, sétáló embereké lesz a tér. Ódon középkori tereken, templomok, paloták tövében, látványos kutak köré rendezik be az éttermek kerthelyiségeit, eltakarva majdnem minden fotózásért kiáltó részletet, az össz-kép viszont barátságos, olyan „miénkittatér” hangulatú. A terek azért vannak, hogy megtöltsék élettel, az idő pedig azért, hogy az élet is beleférjen.
Valahogy egészségesebb ritmusa van ott a napoknak. Megvan az ideje a pörgésnek, az evésnek, a csendnek, a pihenésnek, a munkának, mozgásnak és szórakozásnak is. A vendéglátással fog-lalkozók nem halnak bele a munkába, sehol sem látni azt, amit itthon, hogy látástól vakulásig hajtunk, hogy nehogy egy lejt is elveszítsünk. A szieszta idején egy-két kávézó, söröző vendégért nem tartanak nyitva, viszont amikor kinyitnak, gyorsak, figyelmesek, mosolygósak a pincérek, a szakácsok pedig kipihenten készíthetik finomságaikat. Ja, és frissen.
Egy pár ezer kilométeres autózás során bőven van idő gondolkodni, beszélgetni a benyomások-ról. Miért él nálunk az a felfogás, hogy a munka csak akkor munka, ha beleizzad, beledöglik az ember? Miért kell még ma délután meggazdagodni, miért nem ér rá lassan építkezni, fejlődni, hogy egyébre, életre is jusson idő? Miért kell keresztre mászni a turistáért, miért kell a minél több bevétel bűvöletében zsibvásárt csinálni a legszebb helyeinkből, költekezéssé alacsonyítani az ide utazók kirándulását?
Mi valahogy ritkán hagyunk időt és teret a dolce far niente életérzésnek. Az olaszok életfilozófi-ája, az édes semmittevés pedig nem az ördögtől való és nem a lustaság dicsérete. Hanem épp arról szól, hogy adjunk lehetőséget magunknak kiélvezni a munkanap végét, egy elvégzett fel-adat örömét, rágörcsölés nélkül tudjunk nemet mondani, tudjunk elengedni dolgokat, amiken úgysem tudunk változtani. Mi bekapunk egy kávét, a déliek ráérősen kávéznak. Az élet mégsem áll meg náluk. Sőt.