Egyik kutya, másik eb; kutyából nem lesz szalonna; itt van a kutya elásva; ebek harmincadjára kerül; kutya baja – listázom magamban azokat a szólásokat, amelyekben a kutya szó jelentése közel sem pozitív értelemben szerepel. Rossz tulajdonságokkal rendelkező személyre, a gond forrására, valaminek a romlására használjuk a fentebb sorolt, nyelvünkben ebben a formában rögzült kifejezéseket, melyeknek főszereplője éppen az a háziállat, amelyik talán az emberhez legközelebb áll, a legértelmesebbek és leghűségesebbek egyike, amely igazi társa tud lenni az állatbarátoknak. Miközben újabb és újabb kifejezések jutnak eszembe – ebadta, kutyafáját, kutyának sem kell –, családunk négylábú kedvencei, a bozótos bundájú, két szénfekete puli pislog rám, mancsukat a lábfejemre teszik, hogy legyen tiszta s világos: finom falatot vagy simogatást kérnek, és egy tapodtat sem engednek tovább, csak ha vágyuk teljesül. Persze teljesen akkor sem engednek el, követnek mindenhova, és miközben ezt teszik, arra gondolok, hogy mennyire ellentmondásosak az előbb felsorolt szólások és a tény, hogy esetenként tényleg a kutya az ember legjobb barátja.

A török hódoltság idején, majd a kurucok és labancok közötti harcok korában nagyon elszaporodtak a gazdátlan ebek, írja szólásmagyarázatában O. Nagy Gábor. Ezek az elvadult kutyák – amelyek abból éltek, amit találtak – az emberre is veszélyt jelentettek, ad művelődéstörténeti magyarázatot a nyelvész, így nem csoda, hogy félelmet, gyűlöletet, undort válthattak ki az akkor élőkből. Mindehhez hozzátartozik az a régi babonás hiedelem is, hogy az ördög felvehette a kutya alakját: boszorkányperekben több példa is található erre vonatkozóan. (Az ebadta kifejezésnek például az azonos jelentésű párja az ördög adta, amely a legsúlyosabb szidalmak közé tartozott, hiszen egy élőlény létét az ördögtől eredeztette.)

Nincs már török hódoltság, nem dúlják az országot kuruc és labanc csapatok, a kutya alakját öltő ördögtől sem tartunk, de kóbor ebekkel ma is szinte bárhol találkozhatunk: városok utcáin, falvak határában vagy éppen települések között.

Nem vagyok szakértő, nincs kiképzői végzettségem sem, de annyit tudok, hogy a bántalmazott állat könnyen válhat bizalmatlanná, agresszívvá, míg a gondoskodást és következetes nevelést a kutya hűséggel, ragaszkodással viszonozza. A gazdátlan ebek jelenléte ezért nemcsak közbiztonsági kérdés: az utcán kóborló kutyák mögött emberi döntés, elmulasztott felelősség van. És miközben a boszorkányos, babonás hiedelmektől megszabadultunk, más beidegződésektől nem mindenki: ma is akad, aki megégeti a kölyökkutyák orrát, levágja farkukat vagy fülüket, hogy ellenállóbbak vagy éppen agresszívebbek legyenek.

És közben sokan vannak olyanok is, akik a mások által okozott problémát próbálják orvosolni. Hatósági segítség nem mindig érkezik időben vagy megfelelő módon, a menhelyek kapacitása nem elegendő, mégis akad egy lelkes csapat, amely már több mint ötven kutya gondját viseli. Ideiglenes otthont keresnek nekik, gondoskodnak róluk, majd gazdát próbálnak találni számukra. Abban bíznak, hogy kitartó munkával és türelemmel szemléletet is formálhatnak, hogy majd kevesebb kutya kerüljön az utcára, és kevesebben tekintsenek megvetéssel azokra az állatokra, amelyek valójában csak elszenvedői az emberi felelőtlenségnek.