„A közvízszolgáltató Harvíz Rt. felszólítja mindazon fogyasztókat, akik a számlák kifizetésével elmaradtak és tartozást halmoztak fel, hogy hátralékukat legkésőbb november 9-ig rendezzék” – jelent meg az értesítés több településen az elmúlt hetekben. Az értesítést olvasva elgondolkodhatunk, mi állhat a tartozások hátterében. 

Bizonyára több oka is van a hátralékok felhalmozásának, íme néhány kevésbé evidens. Egyrészt a szinte követhetetlen számlázás: háromhavonta érkezik a számla, amelyen viszonylag rövid fizetési határidőt tüntetnek fel. Így sokan megfeledkeznek arról, hogy időben fizessenek. Másrészt az is előfordulhat, hogy éppen fizetés vagy nyugdíj előtt érkezik a számla, ilyenkor pedig nem feltétlenül az adósságtörlesztés az elsődleges szempont.

És azt is látni, tapasztalni, hogy vannak, akik felelőtlenül pazarolják a vizet, így hatalmas mennyiséget használnak el. Ezt különösen jól tudják azon települések lakói, ahol a nyári hónapokban minden csepp számított. Utólag kifizetni a feleslegesen elhasznált víz árát nem egyszerű történet. És hát sokan vannak olyanok is, akik nem pazarolják a vizet, ezért a számlájuk összege sem magas, mégsem tudják időben kifizetni, mert egyszerűen nincs miből. Elég, ha csak megyénk munkanélküliségi rátáját vagy az elmúlt hónapokban megszűnt munkahelyek számát tekintjük. Nem tartom magam pesszimistának, de a jelenlegi gazdasági helyzetet szemlélve a következő időszakban még lesznek hasonló, közüzemi számlák kiegyenlítéséről szóló felszólítások.

Egyébként talán érdemes lenne településenként leltárt készíteni arról, hány közkút van, hol találhatók, és milyen állapotban vannak. Igaz, ma már szinte mindenki számára elérhető a vezetékes víz, így kényelmetlennek tűnhet minden cseppért vedret ereszteni, de azért kisebb célokra lehetne még használni a kutak vizét, még a háztartásban is, persze csak megfelelő minőség esetén: így ősszel mondjuk káposztaeltevéshez. Szóval nem ártana vigyázni rájuk. Ehelyett sok helyen omladozik a kútgárgya, hiányzik a veder, amivel vizet lehetne meríteni, másutt pedig nincsenek lefedve, a szél belefújja a faleveleket és a port. Van, ahol a kamaszok abból űznek sportot, hogy megnézzék, mi csobban a legnagyobbat a vízben. Hogy mekkora kincs a víz – Petőfit parafrazálva –, csak az tudja, akinek nincs. Ráadásul a kutak rendszeres használata a víznek is jót tenne, tisztulna, javulhatna a vízhozam, és valamelyest a számláink is kisebbek lehetnének. A régi kutak ma már nem tartoznak a mindennapjainkhoz, de ettől még nem veszítettek az értékükből. Lehet, hogy éppen akkor jutnak majd újra eszünkbe, amikor a vezetékes víz már nem lesz olyan magától értetődő, mint amilyennek ma gondoljuk. A víz értékét talán nem is a számlán szereplő összeg mutatja meg igazán, hanem az, hogy mennyire tudunk vigyázni rá.