Van ez a mondás, miszerint „aki tudja, csinálja, aki nem, tanítja”. Azok, akik tudnak tanítani, lelkiismeret-furdalás nélkül rávághatnak erre valami frappánsat és sértőt, mert a mondás indokolatlanul aláássa a jó tanárok tekintélyét. Azért mondom, hogy a jó tanárokét, mert sok olyan oktató van, akinek nem az iskolában lenne a helye, hanem, mondjuk, egy kutatóintézetben. Diákkoromban számos nagy tudású tanárom volt, akinek valahogy nem ment a tanítás. Szakértők voltak a tudományterületükön, de nem úgy tálalták az ismereteket, hogy az minket egy fikarcnyit is érdekeljen. Nem olyan volt a kiállásuk, nem figyeltek a tanulók reakcióira, csak a tartalomra. Azt hiszem, ezeknek a tanároknak pont olyan kellemetlen volt egy-egy tanóra, mint nekünk, diákoknak. Mégis a tanügyben helyezkedtek el, talán azért, mert nem volt jobb választásuk. És a tanügyi rendszer ezt lehetővé tette. 

Amikor már egyetemre jártunk, túl sok szaktársamtól hallottam, hogy ő is felvette a tantárgyai közé a pedagógiai modult, mert ki tudja, ha nem lesz jobb lehetősége, hát elmegy tanárnak, az is jobb, mint a semmi. Elvégeztük a képzést, megkaptuk a diplomákat, és megállapítottuk, hogy amit éveken keresztül pedagógia címszó alatt tanultunk, az vajmi kevés hasznunkra lesz, ha tényleg tanítani fogunk. Mit kezdünk húsz-harminc izgő-mozgó gyermekkel, hogyan tesszük felfedezéssé a tanulást, hogy izgalmas legyen, és érdekes? A pedadiplomákkal a kezünkben álltunk, és halvány lila gőzünk sem volt. 

Nem túl rég két héten át helyettesítettem a magyartanárt egy általános iskolában. Imposztor voltam, tanárbőrbe bújt újságíró. Hamar rájöttem, hogy az iskolában a tanárnak fel kell kötnie a gatyát, mert a leckét fel kell venni, a feladatokat meg kell oldani, a házit el kell magyarázni, kérdésekre válaszolni kell, differenciálni kell, mert nem egyforma képességű gyermekek vannak az osztályban. Mindezt ötven perc alatt, aztán van tíz perce a tanárnak, hogy egyik osztályból átvergődjön a másikba, naplócsere, gyors pillantás az óratervre, tényleg ennyi a tíz perc, már el is telt. Folytatni kell, ugyanolyan lelkesen, határozottan, de más tanulókkal, más témával, más osztályban. Miközben vért izzad a tanár, hogy felkeltse a tanulók érdeklődését, ők unottan ülnek, mert azt várják, hogy mint a közösségi médiában, pár másodperc után görgetünk, kattintunk, megyünk tovább, haladunk. A papír és ceruza a múlté, a tanulók kelletlenül, ímmel-ámmal, oda se figyelve oldanak meg egy feladatot, és még az audiovizuális segédeszközökre is unottan néznek. Szerencsére vannak vérbeli pedagógusok, akik lépést tudnak tartani a gyermekekkel, de kevesebben vannak ők, mint azok, akiknek a tanítás csak B terv volt az életben.

A tanárok idén nyáron is vizsgáztak, hogy megkapjanak egy-egy állást. Viszont a versenyvizsga – épp, mint az érettségi – nagyjából arra jó, hogy tesztelje a tanárjelöltek memóriáját, de arra már kevésbé, hogy hatékonyan kiszűrje azokat, akiknek nem a katedra mögött a helyük. Aki mégis tud tanítani ilyen körülmények között, az előtt le a kalappal!