Vannak dolgok, amelyekről a gyermeknevelési szakkönyvek mélyen hallgatnak, szerintem azért, mert félő, hogy ha szélesebb körben ismertek lennének ezek a buktatók, még alacsonyabb lenne a gyermekvállalási kedv. Ezek egyike az évszakváltás. Addig világos, hogy babakorban egy réteggel többet kell adni a babakocsiban fekvő picire, de arról már nem szól a szakirodalom, mi történik akkor, amikor az óvodás, kisiskolás reggel még mínusz két fokban indul el otthonról, délben viszont már húsz fokban izzad bele a lába a cipőbe, és húzza maga után a polárpulóvert meg a pufimellényt, miközben a sapka csendesen kicsúszik a pulóver ujjából. Arról sem írnak a szakkönyvek, hogy amikor már annyira lehűlt az idő, hogy jólesik bekapcsolni a fűtést vagy a kandalló előtt üldögélni, érdemes legalább egy hétvégét rászánni a téli ruhák és sporteszközök felpróbálására (több gyermek esetén ez akár hosszabb időt is igénybe vehet). Ilyenkor igyekszünk a ruhákat rájuk imádkozni, majd még győzködjük is őket, hogy álljanak egyenesen, hajlítsák be a karjukat, guggoljanak le, lépegessenek párat. Csak hogy megbizonyosodjunk róla: hiába suhant el a nyár, a gyermekek bizony nőttek. A tavaly még nagynak számító korcsolya éppen csak jó, de mire eljutunk a jégpályára, már szorítani fog, a sínadrág bokalegyezővé zsugorodott, a kabát ujja pedig inkább csak háromnegyedes. Ez a hétvége nem lesz vidám. A szűk holmikat nehéz le- és felvenni, a fűtött szobában könnyű kimelegedni, minden levetett ruhadarabbal nő a beszerzendők száma is, ami jelentős terhet ró a családi kasszára, így pedig előbb-utóbb valakinek elfogy a türelme. És akkor még csak a próbálgatáson vagyunk túl.

A télre való felkészülés ugyanis itt nem áll meg. Ha nem szeretnénk, hogy az első hóban a kinőtt ruhákat kelljen felvennie a csemeténknek, ideje pótolni a hiányosságokat. Nem tudom, készült-e valaha felmérés arról, hogy az anyák szezonváltáskor hány órát töltenek az örökölt ruhadarabok szortírozásával, a helyi adok-veszek csoportok és az online boltok kínálatának böngészésével. Azt viszont gyanítom, hogy bármilyen számot vallanánk be, a valóság annak legalább a duplája lenne.

A következő megálló végül a fölöslegessé váló kinőtt ruhák sorsának a megoldása. Először lefotózzuk az alig használtakat, és megpróbáljuk eladni, aztán megunjuk, és felvisszük a padlásra. Aztán néhány hónap múlva megállapítjuk, hogy tűzveszélyes a sok ruhászsák a padláson, és megpróbáljuk valakinek adományba adni. De ez sem egyszerű, ugyanis nincs intézményesített formája. Szinte naponta látni a helyi csoportokban a kérdést: hová lehet vinni a jó állapotú gyermekruhákat? Vannak szezonális gyűjtések, például karácsony előtt, de állandó, kiszámítható megoldásból mintha kevesebb lenne. Pedig milyen egyszerű is lehetne: egy állandó gyűjtőpont, ahová bármikor bevihetnénk a kinőtt, de még használható ruhákat, cipőket és téli felszereléseket. Ahol méret szerint szortíroznák őket, és ahová azok a családok is betérhetnének, amelyeknek éppen kabátra, csizmára vagy sínadrágra van szükségük. És akkor nem kellene felfeszíteni a ruhagyűjtő konténereket sem, és még a bolygónkért is tennénk egy aprócska lépést. Én úgy látom, a segítség szándéka megvan, csak éppen mindenki a maga idejéből, a maga nappalijából és a maga szabad kapacitásából próbálja megoldani azt, amit irányítással, intézményi szervezéssel sokkal egyszerűbb lehetne. És akkor nemcsak az alhasználódott, kidobásra szánt ruháknak lenne útja, hanem a még jó állapotú, használható daraboknak is.