Az elvárhatónál izgalmasabbra sikerült Kézdivásárhely önkormányzatának múlt heti ülése, és ebben az egyik helyi tanácsosnak volt oroszlánrésze. Az illető ugyanis, a polgári védelmi iroda vezetőjének beszámolóját végighallgatva, állítólag azt akarta megtudni: veszélyezteti-e a lakosságot radioaktív sugárzás, mivel tudomása szerint az utóbbi években három atomrobbanás is történt Ukrajna területén, amelyek nyomai a vízben és a levegőben kimutathatók, továbbá amiatt is aggodalmát fejezte ki, hogy repülőgépekről radioaktív anyagot permeteznek a lakosságra. Azért írtam, hogy állítólag, mert magam nem voltam ott, nem tudom tehát, hogy az emlegetett tanácsos pontosan ezt és így kérdezte-e, hanem a leírásban a helyi sajtó tudósítását idéztem. Ahogy tették azt a székelyföldi, illetve az országos kitekintésű médiaportálok is, akiktől a határokon túlra is eljutott a színes hír. A történteket nem tisztem, a kérdéseket pedig nincs kedvem kommentálni – elég annyi, hogy a mért sugárzási szint Kézdivásárhelyen is jóval a határérték alatt van, a szóban forgó tanácsos pedig azóta visszalépett a polgármester-jelölti pozíciójából, hogy a fenti incidens miatt vagy teljesen egyéb megfontolásból, azt nem tudom. Ami ennek kapcsán elgondolkodtatott, csupán az, hogy – bár erre sincsenek adataim – úgy sejtem, az önkormányzati képviselő atomkatasztró­fával kapcsolatos aggodalmairól szóló élces hírt többen olvasták és adták tovább Székelyföldön, mint azt, hogy Andzrej Duda lengyel államfő közvetlenül az amerikai és kanadai látogatása után, kevéssel a kézdivásárhelyi tanácsülés előtt bejelentette: országa készen áll nukleáris fegyverek befogadására, ha a NATO a keleti szárnyát erősítendő jónak lát ilyen eszközöket telepíteni Lengyelországba Oroszországgal szemben. Az államelnök eloszlatta annak lehetőségét is, hogy az atomarzenál befogadására vonatkozó kijelentése csupán politikai manifesztáció vagy véleménynyilvánítás lenne, mert közölte, hogy a kérdés egy ideje már szerepel az amerikai–lengyel tárgyalások napirendjén, ő személyesen többször egyeztetett róla.

Annak a megtárgyalására, hogy jó ötlet-e Lengyelországba atomtölteteket telepíteni, vagy sem, nem az egyharmad újságoldal az alkalmas felület. A kérdés mentén megannyi pro és kontra stratégiai, gazdasági, katonai, történelmi, filozófiai, morális és egyéb érv felvonultatható. Olyanok, mint: Varsó atomfegyverkezési szándékában nagyobb a kockázat, vagy abban, hogy ellensúly nélkül marad Moszkva kalinyingrádi és fehéroroszországi atomfegyver-telepítési terve? Vagy: ha Lengyelországnak politikai és gazdasági értelemben középhatalmi státusba lép, nem ajánlatos-e ezt ab ovo katonai szinten is az elrettentési kapacitás felső fokával megerősíteni? Ha történetesen nem Lengyelországgal, hanem Romániával folytatna ilyen tárgyalásokat Amerika – ami nem is olyan elrugaszkodott felvetés –, azt is vállvonogatással fogadnánk? Persze, érthető, hogy mitől lett magasabb az emberek ingerküszöbe: az ukrajnai háború által meghatározott európai közhangulat és diskurzus sokat gyengített a társadalom immunrendszerén a nukleáris proliferációval szemben – elég csak az olyan epizódokra gondolni, hogy szinte szappanoperai fordulatok mentén követtük és aggódtuk végig az orosz–ukrán háború túszává tett zaporizzsjai atomerőmű sorsát, vagy arra, hogy Romániában harmincmillió, nukleáris incidens esetére szánt jódtabletta kiosztását szervezte meg az egészségügyi tárca. Ha azt nézem, hogy az atomalkuk és -egyezmények sorozatos felmondása miatt egyetlen politikai párt sem kongatta meg a vészharangokat, vagy azt, hogy a bármiért bármihez magukat pillanatragasztóval odaerősíteni kész aktivisták inkább tüntetnek az atomerőmű, mint az atomrakéta ellen, vagy azt, hogy nemhogy tömeges béketüntetések nincsenek Európában, de minimális társadalmi párbeszéd nélkül valósulhatnak meg óriási léptékű fegyverkezési, katonai bázisépítési programok – akkor biz’ isten nem tudok mosolyogni. Még a helyi tanácsos aggodalmán sem.