Függőség. Megelőzés. Drogprevenció. Középiskolában lelkes és valamit tenni, a diákokat meg felelősségtudatra nevelni akaró pedagógusok beszéltek nekünk – önkéntesen, akár saját tanóráikat feláldozva – a függőségekről, a különböző kábítószerekről és azok káros hatásai­ról, a megelőzés fontosságáról, továbbá arról, hogyan tehetjük – és ne tegyük – tönkre az egészségünket és az életünket. Nyilván, kérték, hogy szóljunk hozzá és kérdezzünk – „nincs rossz kérdés…” –, de közben ugyanúgy álltak a katedránál, mint amikor a szinusz- és koszinuszfüggvények értelméről próbáltak meggyőzni, mi meg ugyanúgy hallgattunk, és – többnyire – okultunk. Így aztán a hatás is ugyanaz volt: a legtöbben untuk. A végén általában senki meg sem mukkant, akármennyire is próbálkoztak, ezeket a felvilágosításokat nem éreztük biztonságos közegnek, mindenki attól tartott, vajon mire vélik a kíváncsiságunkat és potenciális, jövőbeli szerhasználónak titulálnak-e (persze csak magukban), ha hangot adunk kérdéseinknek vagy kétségeinknek. Mire végre kicsengettek, már azt is elfelejtettük, hogy milyen tanórát úsztunk meg valójában.
Egy következő lépcsőfok a pszichológusok, majd rendőrök bevonása volt. Míg előbbiek arról beszéltek, hogyan válik valaki függővé, hogyan bélyegzi meg a társadalom és gyakran arra hoztak példát, hogy miként tehet tönkre egy családot egy személy – bármilyen – függősége, utóbbiak legtöbbször nem jutottak tovább „A drog rossz!” felkiáltáson, és informálás helyett azzal ijesztgettek, hogy a kábítószer-fogyasztás illegális (naná!), lebukunk, elkapnak, elvisznek és nevelőintézetbe vagy börtönbe kerülünk. Ezekben egyetlen pozitívumként azt könyveltem el – már akkor is –, hogy legalább nem tettek úgy, mintha a szerhasználat nemlétező jelenség volna. Ugyanis gimnazistákként mindenikünknek volt már legalább egy olyan ismerőse, akinek valamilyen fajta függőséggel volt dolga, gondja.

Volt tehát hegyi beszéd, érzelmi manipuláció, keltették annak a látszatát, hogy csak a gyengék vagy ostobák lesznek függők – annak meg ugye senki nem akar tűnni –, voltak érdekes és unalmas előadások is, de mindez akkor számomra soha nem volt hiteles. Olyan személyek beszámolóját vártam volna – és tőlük már kérdeztem is volna egyet s mást –, akik valóban átmentek ezeken a dolgokon, akik nem láttak vagy nem találtak más kiutat, belecsúsztak valami rosszba, tönkrement az életük, majd valamikor ráeszméltek, hogy ez így nem mehet tovább, felálltak és kimásztak a gödörből.
Aztán több mint tízéves várakozás után ez végre megtörtént. A Romániai Rendőrök Nemzetközi Szövetségének Hargita megyei szervezete a minap olyan eseménnyel rukkolt elő a kábítószer-fogyasztás megelőzésével kapcsolatban, amelytől nem sokat vártam, ám annál többet kaptam. A csíkszeredai fórumon egy 22 éves lány és egy 25 éves fiú vallott kendőzetlen őszinteséggel arról, hogy milyen volt – saját bőrükön – megtapasztalni a kábítószer-függőséget, aminek következtében személyiségük negatív irányba változott, eltávolodtak szeretteiktől, félbehagyták tanulmányaikat, egyikük gyermekpornográfia áldozata lett. Aztán megtalált akaraterejükkel, családjuk támogatásával és szakmai segítséggel újraépítették életüket. Mindketten saját eltökéltségüket és a környezetük által nyújtott biztonság fontosságát hangsúlyozták, gondolataikat a jelen lévő pszichiáter, pszichológus és más szakemberek is osztották. Az esemény a Mondjunk igent a családra! címet viselte – nem véletlenül. A függőség általában titok és tabu, amit elhallgatás, rejtőzködés és szégyen kísér, miközben a nyílt és őszinte kommunikáció kiemelten sokat számít(ana). A konferencia előadói őszinték és hitelesek voltak. Ennek következtében azon kezdtem el töprengeni, hogy mekkora mértékű pozitív változáson ment át a rendőrség az elmúlt években, mennyire messze sikerült kerülniük attól, mint amikor nekünk szigorú arcú egyenruhások skandálták, hogy „a drog rossz”.