Minap találkoztam egyik ismerősömmel, aki külföldön él a kedvesével, és elmondása szerint a büdös életben nem fog onnan hazaköltözni. Félig-meddig értetlenkedve – mintha nem tudnám, mi zajlik a világban – megkérdeztem, hogy no, ugyan miért? Megmagyarázhatatlanul rossz érzés fogott el, mikor az ember, akivel együtt nőttem fel, együtt szöktem el otthonról biciklizni, lógtam meg a vasúthíd alá cigarettázni az iskolából, szemberöhögött, és kérdéssel válaszolva felvetette: Nyomorogni maradjak itthon? Kinézve a kávézó ablakán, a képek, amiket ez az ige összecsődített a fejemben, nem nagyon hazudtolták meg a kérdés mögött felgyűlt tapasztalatokat. A képeket én is legalább annyira éreztem magaménak, mint bármelyik fiatal, akinek, bár olyan, amilyen ez a kátyúkban, hazugságokban, pályázatokban s bukásokban gazdag haza, bocsássanak meg, hogy így írom: de baszki, a miénk! Kifogásolható lehet minden, hibát is lehet mindenben kapni, és sokan előszeretettel keresik is azt. A rinyálás népbetegségként terjed, mint patkánnyal a pestis és nagyjából úgy is néz ki. Az ember fekélyes, bűzös rohadó tályogokat lát mindenhol, csak nem magán látja ezeket, hanem maga körül, a másokon, miközben úgy szenved és jajveszékel, hogy Krisztus a kereszten lazán napozott – ahhoz képest. Lassan Székelyótvarhellyé szlengesül Székelyudvarhely neve a közösségi oldalakon, megy az ujjal mutogatás, hogy fejétől bűzlik a hal, és ha már aforizmagyártásba is kezdünk – ugyanmá’, ki az a Horatius?! – ne hagyjuk ki belőle a pályázatok majmolását, a nékálifikát alkalmazottak munkáját és hát persze a városvezetést – az úgynevezett hal, ugye. A költő ugyanakkor mémek sokaságát is generálja amellett, hogy tályogmentes szakavatott politológus-gyógyszerész, belülről kezd bomlani. Először csak egy-egy fertőzött nyálcsepp, hetek múlva ragályos öklendezés hagyja el száját, sokszor ekcémát okozva ezzel azoknak, akik mit sem tudnak az egészről. Persze a felelősséget – a konfliktusok kezelésének felelősségét – nem vállalja: hja, hogy aki nincs itthon, csak negatív infót kap a hazai helyzetről, a kutyát nem érdekli. Közben meg mindenki brünnyög, hogy: jaj, a fiatalok nem maradnak, pedig szerencsétlen szülő neki dolgozta végig az életét. És tényleg, lehet sajnálni a szülőt. Mikor hazatelefonálsz a messzi eperszedő, hoteltakarító vidékekről, és azzal szembesülsz: jól vagyunk, apádat nem tudom adni, már kiütötte magát. A harmadik szomszéd Árpibá’t a csűrbe kapták meg, hát fiam, hogy. Úgy, hogy eladósodott, az asszony elhagyta, azután már nem olyan nehéz. A birtok? Á, ezekkel nem lehet egyezni, hogy intézd el a kicsi fizetéseddel, melyiket fizesd ki először? Jaj, ejisze bérelj kocsit, ne az Audival gyere, me’ akkora gödrök vannak az úton, hogy két disznó keresztbe megferedik benne. Mit gondol az, aki csak ezek mellett azzal is találkozik, hogy kilopják a szemed, nem vásárolhatsz magyarul a boltban, s hogy még a jelzőlámpa se működik rendesen? Nem kell, gondolom, bemutatni, hogy a botrány és a rossz hír hányszor gyorsabban terjed a jónál. Ki fogja vállalni ezért a felelősséget? A közösségi oldalak kommentjeinek hatását is ráhúzzák a médiára és a politikára? Kedves olvasó, ha csak rossz üzeneteket kapna egy olyan helyről, ahová menni készül, ön szívesen menne oda? Ha nem vettem el a kedvét, nyugodtan válaszolhat.