Nem volt és nem is lesz soha egyszerű olyan ellentmondásos és méreteiben is abszurd jelenséget kifejteni, mint a kapitalizmushoz való viszonyunk. Egyrészt mert ez legalább annyira függ a sokszor elfüllentett szubjektív vélemények sokaságától, mint attól a globalizációtól, amit mi – legalábbis környékünkön – sok esetben a világvégét közelebb hozó lépcsőfokokkal azonosítunk. Másrészt, mert mint a takaró, a terjedelem is csak a lap feléig ér. Miért is írok erről, hiszen az olvasó tudja és látja, hogy mi hibádzik a gépezetben, és valószínűleg, ha megkérdezném, megoldást is tudna adni mindenki a maga módján. Csakhogy nem megoldásra, hanem túlélésre rendezkedtünk be, és ezzel az attitűddel nemcsak a „Balkán” fiait lehet vádolni – ha a túlélés lehet vád az élni akarásra. Lehet?
Manapság napi rutinná vált szidni a rendszert, a termékeket, az egyre csökkenő minőséget mind szükségleti, mind világnézeti szempontból. A szexuális élet a felnőttfilmek nagy kereslete, az élelmiszerek a költséghatékonyság és a piaci verseny miatt romlanak, de lehet válasz társas kapcsolatokra a digitalizáció, művészetre a mesterséges intelligencia, pacifizmusra a háború. Közben mindvégig él bennünk a tudat, hogy végül mi is megromlunk, feláldoz minket az újratermelődés piaca, és jó esetben egy padláson felejtett fotóalbum képei leszünk, amit kétévente egyszer megmutatnak a dédunokáknak, vagy soha nem is vesznek elő, csak egy darázsirtáskor tűzre dobnak. Mivel felhígult az örökségkép is – gondolok itt akár a vallásgyakorlásra, őseink hagyományának és értékeinek gyakorlására –, mi a garancia arra, hogy mint a termékek százai, mi nem fogjuk öregotthonoknak, kórházaknak és pelenkázóágyaknak „javítóműhelyeiben” végezni, ahová majd nosztalgikusan járnak a rokonok? Mint mikor előveszik az esküvőn kapott habverőt évente kétszer, megnézni, hogy működik-e még, mert ha már nem, indokolt az eldobása.
A panasz egyelőre jogtalan, és szabályokat erősítő kivételek mindig lesznek, csakhogy a fejlődésnek nevezett jelenség nem a felvetés ellenkezőjét mutatja. Mi a szükséglet, és szükség van-e rá? Erre Maslow egy piramisábrával adott pontos választ, én viszont nem tudok. Szükség általában mindig arra van, aminek a hiányától szenvedünk, de mihez viszonyítható és igazítható inkább a mai szükséglista? Maslow-hoz vagy a vadkapitalizmus eszméihez, a birtoklásvágyhoz, az uralkodni és legyőzni akaráshoz, ahhoz, hogy ne fotóalbumokban, hanem minimum keményborítós könyvekben és bekeretezett díjakban maradjunk fenn, ami a fotók mellett ugyanúgy lángra kap, csak sokkal macerásabb lesz valakinek megsemmisíteni? Mire lehet megoldás ez a túlélésért küzdő lázadás, aminek csak egyre inkább anyagi, mintsem szellemi vonzata és fejlődése van: saját magam is rajtakapom, szidva a kapitalizmust és a globális piacgazdaságot, hogy mennyire örülök a kínai csavarbehajtónak, a valószínűleg gyermekmunkásokkal varratott télikabátnak, a német ipari húsörlőnek és az influenza elleni szirupnak, amit a fiamnak vettem a minap. Ennyire vagyok bűnös én is, és szükségleteim túlhaladnak a piramisábrákon, mert – bár szánakozva-szégyellve – mind bevallhatjuk: mára nem elég a mindennapi kenyér.