Ötven banit vissza fogunk kapni minden csomagolóanyag után – ujjongott egyik ismerősöm a keddi hír címét olvasva, miszerint e hónap végéig kisboltoktól a nagyáruházakig, az ásványvízgyártóktól a vendéglátóhelyekig, valamennyi italt (palackozott vizet, üdítőitalt, sört, bort, szeszes italokat) gyártó és árusító vállalkozásnak regisztrálnia kell a betétdíjas rendszerben. A szöveg elolvasása során természetesen kiderült, hogy azt az ötven banit előzetesen ugyancsak a vásárló fogja kifizetni, és azt az összeget kapja vissza, ha a csomagolóanyagot visszaviszi valamelyik kereskedelmi egységbe vagy gyűjtőközpontba. Így működik a rendszer. De akkor mi értelme, teheti fel a kérdést az egyszerű fogyasztó.
A válasz nagyon egyszerű. Elöljáróink valószínűleg arra gondoltak, hogy az ötven bani épp az az összeg, amelynek kifizetése üvegenként még nem terheli meg nagyon a pénztárcánkat, viszont már elég nagy összeg ahhoz, hogy megérje külön gyűjteni a PET-palackokat, sörösdobozokat, borosüvegeket, és időről időre bedobni egy-egy automatába, vagy visszavinni a legközelebbi boltba.
Ha halványan is, de az én korosztályom még emlékszik – az idősebbek természetesen még inkább – a visszaváltható tejesüvegekre, és arra is, amikor ásványvizet és sört is kizárólag akkor vásárolhattunk a boltban, ha volt megfelelő csereüvegünk. Akkor még nem patakok partján heverő szemét volt a csomagolóanyag, hanem kincs, és örültünk, ha a pincében akadt 3-4 teljes ládányi borvizesüveg, netán kólásüveg. Fenntartható is volt a rendszer, hiszen a csomagolások nagyjából egységesek voltak, így garantált volt azok újrahasznosítása, újratöltése.
Manapság a csomagolásokról sok minden elmondható, csak az nem, hogy egységes lenne. Az azonos űrtartalmú termékek formáját, színét reklámszakemberek sokasága igyekszik minél különlegesebbé, minél egyedibbé formálni, annak érdekében, hogy felkeltsék a vásárlók érdeklődését, és a termékek alatt roskadozó polcokon egyből kiszúrja kedvenc italát a vásárló, hogy meg se forduljon a fejében másik márkát választani. Ennek eredményeként a csomagolóanyagok gyűjtése, válogatása, értékesítése és újrahasznosítása is bonyolultabbá vált. A hulladékok szelektíven való gyűjtése a tömbházlakók esetében eddig kizárólag a fogyasztó jóindulatán múlt, hiszen csupán erkölcsi hasznot hozott, és – a csíki térségben legalábbis – magánházaknál is néhány éve vezették be az űrtartalom szerinti szemétszállítási díjat, így pár lejt spórolhatott a család, ha külön gyűjtötte az újrahasznosíthatót, és nem egy 240 literes, hanem csak egy 50 literes tárolót töltött meg háztartási hulladékkal hetente. Viszont ha 2024-ben végre bevezetik a betétdíjas rendszert (bár kidolgozása és elindítása igencsak vontatott), várhatóan anyagi szempontból is meg fogja érni odafigyelni arra, mit dobunk a kukába, és eljutunk a 30 évvel ezelőtti állapothoz, amikor ismét érdekünkben áll majd visszavinni az üvegeket. Ha a környezetünkért és a természetért nem voltunk rá képesek, a zsebünkért remélhetőleg igen.