Süveg Márk Saiid, Gábor Tamás Indiána, Bock Balázs, Benke Hunor – magyarországi slambajnokok nyelve pörgött csütörtökön este a G. Caféban. [caption id="attachment_14764" align="aligncenter" width="620"] Bajnok slammer-ek és rajongóik a G. Caféban Fotó: Szabó Károly[/caption] A Smooth Slam Poetry erdélyi turné székelyudvarhelyi állomása – megkockáztatjuk – generációk találkozása volt. A kultúrkocsmában együtt zsúfolódott és hegyezte fülét a klasszikus verseken nevelkedett, már őszülő fejű Baby boom korszak szülötte, ajtófélfának támaszkodva figyelt az X, a slambajnokok után pedig mikrofonba mondta gondjait az Y és Z nemzedék. A 20. század végén született slam poetry „új idők új szele”, a 21. század lírája, ami akkor az igazi, ha a szerző ismeri, és néha bátran átkölti a klasszikust, de lazán fittyet hány is a szabályos rímképletekre, s polgárt pukkaszt a nyomdafestéket nem tűrő, de soha nem öncélúan használt szavakkal. Nem töri kerékbe, de újra felfedezi a magyar nyelvet, és kertelés nélkül sz(l)embesít a mindig régi és mindig új életérzésekkel. Bátran, szinte kegyetlenül, már-már szemtelenül szókimondó kortársunk ez a lírai műfaj – iróniája, humora megnevettet és elgondolkodtat. A szerzőnek van saját, nem koppintott filozófiája és mondandója, véleménye a világról, amiről igen, akar, és igen, tud beszélni (rímekben) is. Elcsépelt már, hogy a vers az, amit mondani kell, de ebből a megközelítésből nézve, a slam poerty költészet a javából, hiszen igazán akkor élő (él ő), ha mondják. Ha előadják. Legjobb, ha ezt a szerző teszi, s mellékes, hogy fejből „nyomja” vagy gyűrt papírlapról, okostelefonról puskázza versét – a lényeg, hogy tartsa a változó ritmust. A tisztelt publikum pedig, tanultuk meg az esten, ne tapsoljon, ne dobáljon sörösüveggel. Ujjal csettintve jelezze, ha tetszik a vers, s lábbal dobbantson, ha „csekély e kéj”. A slam poetryvel és bajnokaival sz(l)embesülni élmény volt. Lázár Emese