Tavaly és tavalyelőtt nem tartottak ünnepi és nyilvános szabadtéri szentmisét úrnapján, a székelyudvarhelyi főesperesi kerület fogadalmi búcsúja alkalmából a Márton Áron téren. Mind a két koronavírus-járványtól sújtott esztendőben, amikor szigorú korlátok közt élhettünk, bent a Szent Miklós-hegyi templomban, illetve a közeli ravatalozóban tartották a búcsút, a körmenet pedig a temetőben zajlott. Ilyen nehéz a helyzet csak a totalitárius rendszer évtizedeiben volt, amikor hivatalosan dolgoztak, szolgálatban voltak az emberek, de azért igyekeztek sokan a valóságban, ám annál többen pedig legalább lélekben ott lenni a templom falai között, illetve az egyházi területre visszaszorított úrnapi búcsúkban. A pandémia két sivár esztendeje megtépázta a közösségeket, ellehetetlenítette a közösen átélhető élményeinket, a hitélet megszokott gyakorlását. Úgyhogy már-már üdvözítő hatása volt most már a puszta felszabadultságérzésnek is. A buzgalommal erősített együttlétben pedig hozzárendelődött egymáshoz a sok-sok közös szándék. Ilyenkor érezni, hogy a helynek, a pillanatnak szelleme, kisugárzása és ereje van. Az ünnep gyökerei a 13. századig nyúlnak vissza, amikor egy Bolsenában (Olaszország Lazio tartományának Viterbo megyéjében található kisváros) tartott szentmisén az átváltoztatás pillanatában a megtört ostyából vércseppek hulltak a korporáléra. A csodás jelenséget ismertették a közelben tartózkodó V. Orbán pápával, aki még abban az évben (1264) elrendelte, hogy a húsvét utáni 60. napon, a Szentháromság vasárnapja utáni csütörtökön tartsák meg az eucharisztia, Jézus Krisztus Szent Testének és Szent Vérének ünnepét. A pápa a kapcsolódó bullájában előírta, hogy kivonulással és körmenettel tartsák, négy szabadtéri oltárnál, s a négy égtáj felé fordulva olvassanak fel az evangéliumból és osszanak áldást. Hagyományosan a körmenet résztvevői virágszőnyegen haladnak a négy stáció felé vezető úton. A Kárpát-medence katolikus magyarsága az oltáriszentség körülhordozásának betegséget, gonoszt, természeti csapásokat elűző hatást tulajdonított. Szigorúan tartózkodtak ezen a napon a munkától. A reformációt követően a protestáns hitűek is – főleg a vegyes felekezetű településeken – sok helyen tartották. Számos európai és dél-amerikai országban napjainkban is állami ünnepnek számít. Székelyudvarhelyen 1664 óta tartanak úrnapi búcsút. 1780-ig a város szélén elhelyezkedő Jézus-kápolnánál miséztek, ahonnan – a feljegyzések szerint – az akkori város és a közelében levő, beékelődött falvak főbb utcáin vonultak énekelve és imádkozva a hívek. Úgyhogy az idei volt a 358. búcsús alkalom, amelyen a helyiek mellett megjelennek a környező falvakról érkező zarándokok, a főesperességhez tartozó plébániákból jövő keresztalják. A hagyomány szerint a lövéteiek vonulnak fel elsőkként. Ft. Mátyás Károly főesperes nagy örömmel köszöntötte az egybegyűlt híveket, akik a megszokott vagy talán még nagyobb, de mindenképp többezres tömegben gyűltek össze az igehirdetésre, benépesítették a város központi övezetét. Ugyancsak kiáradó örömmel köszöntötte a főesperesség jelen levő papságát és az érsek atyát. Exc. és ft. dr. Kovács Gergely, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke hangsúlyozta, a mostani idők embert próbáló körülményeire is utalva: „Jézus Krisztus nem hagyott magunkra minket, hanem bennünk és velünk van az Oltáriszentség által.” Székelyudvarhely központjában úrnapján 11 órától kezdődött a búcsús szertartás: a szabadtéri oltárt a Márton Áron téren állították fel, a szentmise végén a körmenet érintette a Városháza teret, majd a megszokott módon haladt el a Ferencesek temploma mellett, megállt az alkalmi oltárnál a Kossuth Lajos utca torkolatánál, majd visszatérve a Patkó felé, a Szent Miklós-hegyi templom tövében Te Deummal zárult az ünnep szakrális része. Hodgyai István felvételei

Simó Márton