Szerencsés gondolat volt kihelyezni a Márton Áron térre – a Patkóba – ezt a fesztivált, amely ily módon a városlakók szeme láttára zajlik, a nagynyilvánosság előtt, s amennyiben az érdeklődők is látogatni akarják, könnyedén megközelíthető. Örvendetes, hogy a székely anyaváros így állt hozzá a Hargita Megyei Tanács főtámogatásával és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, valamint az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács (UIET) jóvoltából lebonyolított háromnapos rendezvénysorozathoz. [caption id="attachment_94407" align="aligncenter" width="1000"] Színpadon a rendezvény nagydíját elnyerő Térerő együttes. 15 erdélyi magyar banda legjobbjai Fotók: Simó Márton[/caption] Annak idején, amikor az alap­gondolat megfogalmazódott és a városi KISZ-szervezet felkarolta, a Román Televízió Magyar Adása is népszerűsítette az elképzelést, kellettek azok a helyi vezetők, akik úgymond „tartották a hátukat” és néhány év alatt professzionális rendezvénnyé fejlesztették. Más kérdés, hogy az akkori táncdalfesztiválok mintájára szervezett fesztivál végül is tiltás áldozata lett, de ettől függetlenül – és ezt elmondják azok az előadók is, akik annak idején részt vettek rajta –, adott egy tehetetlenségi erőt az erdélyi magyar könnyűzenének, amely aztán gyakorlatilag az 1989-es rendszerváltozásig kitartott. Lehetett volna folytatni már a kilencvenes évek elejétől – akkor csak egyetlen próbálkozás volt, 1990-ben –, de akkor úgy tűnt, hogy az embereket, a hirtelen ránk szabadult nyitásban sok minden érdekelte, százfelé kezdtek utazgatni, érdeklődni, az új zenekarok igyekeztek betagozódni a magyarországi könnyűzenei életbe, illetve felbomlottak. Valahogy nem sikerült hagyományt teremteni. Az elszántság három éve érett be – Márkus Barbarossa János zenész, életművész és Lőrincz Ildikó művészettörténész-közösségszervező beszélgetése nyomán –, és így kezdődhetett el a következő sorozat. A Siculus Fesztivál az útkereső erdélyi zenekaroké volt, és most is azzá kíván válni. Találkozási helyet biztosít, kitörési lehetőséget teremt. Az idén, kilépve a térre, a szervezők igyekeztek sokrétűvé tenni a három napon át tartó fesztivált. Egyrészt szórakoztatni is szerettek volna, másrészt pedig a pódiumbeszélgetések, a szakmai találkozók, tájékoztatók arra szolgáltak, hogy az együttesek és azok vezetői eligazodjanak abban a jogi útvesztőben, amit egy-egy név, cím vagy kiadvány márkalevédése jelent. Ebben kívánt segíteni Vígh Beáta szerzői jogokkal, jogvédelemmel foglalkozó ügyvéd előadása szombaton, vasárnap délután pedig Dénes Adél az együttesek menedzselésének műhelytitkaiba igyekezett bevezetni a fiatal bandák frontembereit, illetve a körülöttük működő civil egyesületeket és baráti társaságokat. Sarány István újságíró, a Har­gita Népe főszerkesztője a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Garabonciások című kötetét hozta el, és szombat délután – sziesztaidőben – annak keletkezéstörténetéről beszélgetett Zilahi Csabával, a Kolozsvári Rádió Magyar Nyelvű Adása zenei szerkesztőjével. A Garabonciás együttes 1976-ban jött létre Temesváron. Tehát nem lehetett fellépője az „ős-Siculusnak”. A Garabonciás tevékenysége szép példa arra, hogy kiválóan tudott együttműködni a hard-rockot játszó Metropollal, olyannyira, hogy egy-egy közös fellépés, netán tagcsere is megoldható volt, és csak a fejlődést, a minőséget szolgálták a szövegírók és az általuk adott tanácsok (Kinde Annamária, illetve Mátza Gyula – sajnos, már egyikük sincs az élők sorában). Paulik Hilda elemzése szerint: „A kesernyés hangvételű társadalomkritika, a rezsim elleni lázadás, illetve egy-egy jellemző, általános érvényű igazság vagy hangulat megragadásának képessége volt az, amiért e szövegek elnyerték a zenekar, majd később a közönség tetszését.” A nagyváradi illetőségű Kinde Annamária (1956–2014) költői életműve is jelentős, egyáltalán nem volt részéről szokatlan az ilyesfajta hozzáállás, jót tett az együttesnek, komoly intellektuális töltetű szövegeket zenésíthettek meg, de hosszabb távon ez (is) vezethetett oda, hogy a „vizionálások” során az illetékesek betiltották egyik-másik szerzeményüket, előadóestjüket – utoljára és végzetesen épp Csíkszeredában –, dacára annak, hogy Dél-Erdélyben, illetve túl a Kárpátokon is kezdtek volna népszerűvé válni a nyolcvanas évek közepén, csakhogy akkor már nyoma sem volt az országban annak a nyitott és toleráns légkörnek, amely annak idején a temesvári Diákházban létrejött. Sarány elmondta, hogy a kötet alapját képező dokumentumokat Csutak István őrizte meg, majd átadta neki, hogy rendszerezze és gondoskodjék a megjelenéséről. Elmondta, hogy temesvári román és szerb újságírók, zenerajongók segítették, a Vajdaságból, Magyarországról is érkeztek további dokumentumok, kiegészítések, és egy kicsit úgy érezte munka közben, hogy visszatért a Bánát toleráns hangulata, az a boldog időszak, amikor a szocialista agymosás ellenére is jól érezték ott magukat egymás társaságában a különböző anyanyelvű emberek. A kötethez – talán épp e nosztalgia igazolásaként – román, német és szerb nyelven írt rezümé is tartozik. És másik öröm, hogy Csutak István, a Garabonciás újabban ismét aktív. Mert a zene örök. És a jó country-rock ma is „érvényes”… [caption id="attachment_94408" align="aligncenter" width="1000"] A rangsoroláson töpreng a zsűri. Van kakaó az ifjúságban[/caption] Balázs Imre József költőtől, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudomány Tanszékének docensétől, a zsűri tagjától az egyik szünetben azt kérdeztük, milyenek a mostani dalszövegek? „Gyakran tapasztalom, hogy eléggé sematikusak, ugyanazon témák körül forgolódnak. Generációs hovatartozásuk indokolja, hogy erős a szerelmi motívum és a lázadás. Gyenge versikék, amelyek külön nem állnák meg a helyüket. Kivétel – természetesen –, ha „kész” verseket zenésítenek meg, bár ez manapság ritka. Úgy gondolom, hogy keletkezik egy jó dallamtöredék, alapmotívum, amelyhez kezdetben halandzsa-szöveget mellékelnek, egész addig, amíg ki nem alakul egy olyan forma – szövegre és zenére –, amelyet aztán elfogadnak, és késznek tekintik a számot. Idén huszonkét banda nevezett be a fesztiválra, végül tizenöten maradtak versenyben. Ez elég becsületes felhozatal. És nem zárkózott be a székely enklávéba a jelentkezők tábora, hanem egész Erdélyt lefedve érkeztek versenyzők. Erre azt mondta a szakember, hogy az erdélyi magyar együttesek közt biztosan létezik még 10-15 olyan csapat, amely hamarosan ki fog lépni a pódiumokra. „Figyelni kell a következő fesztiválokat Udvarhelyen, mert van még kakaó az ifjúságban” – mondta. Simó Márton