Hagyományosan születése napján, február 23-án idézik Csanády György (1895–1952) emlékét Székelyudvarhelyen a Belvárosi Református Temetőben, ahol végakarata szerint porai 1977 óta nyugszanak. Bíró Edit, a székely anyaváros önkormányzatának képviselője évek óta tevékenyen részt vesz a Csanády-kultusz életben tartásában. Tulajdonképpen egyszemélyes intézményként ragaszkodott és ragaszkodik ma is ahhoz, hogy Csanádyra szobor is emlékeztessen szülővárosában. A tegnap délután öt órától kezdődően tartott ünnepség alkalmával elmondta, hogy jó úton járnak, bízik abban – mivel a szobor megvan, csak bronzba kell önteni és méltó helyet kell találni –, hogy a következő esztendőre állni fog, és méltó kegyeleti hellyé változik, akár egyházi, akár önkormányzati, akár magánterületen fogják elhelyezni. Beszédében Lőrincz József költő, nyugalmazott magyartanár a költő érdemeit taglalta, hiszen Csa­nádynak háromkötetnyi megjelent verse van, s azok mind esztétikailag, mind tartalmilag komoly értéket képviselnek. Kapcsolódó kutatásokat is végzett – mondta –, amelyeket egy hosszabb tanulmányban szeretne hamarosan publikálni. Neubauer Zoltán ennek illusztrálására egy Csanády-verset szavalt el, történetesen azt, amely annak idején a zeneszerző barát, Mihalik Kálmán (1896–1922) temetésén hangzott el. Bálint Zsófia középiskolás tanuló pedig Was Albert versét mondta. A koszorúzások után a jelenlevők közösen elénekelték a székelység himnuszát, amelyről azt vallja Lőrincz József, hogy a Himnusz mellett a második nemzeti imánk, amelyet mind a tizenötmillió magyar ismer, és mindenképp méltó arra, hogy hungaricummá minősítsék. A szervező megköszönte Bereczky Orbán Zsolt tiszteletes, Lőrincz József, a versmondók, a Történelmi Vitézi Rend, az Erdélyi Kárpát-Egylet, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács jelen lévő tagjainak és a Balázs Ferenc Vegyeskarnak a közreműködést, illetve azok jelenlétét, akik ismerős arcoknak számítanak és évről évre megjelennek az emlékünnepségek alkalmával.

Simó Márton