Rangos szakmai kitüntetést kapott Toásó István, a székely­ud­varhelyi Tomcsa Sándor Színház világosítója, aki december 3-án, a Békéscsabai Jókai Színházban, a Magyar Teátrumi Társaság nyolcadik gáláján a határon túli színházi háttérszakmában dolgozóknak járó Magyar Teátrum díjat vehette át. Beszélgettünk. [caption id="attachment_61506" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Ifj. Haáz Sándor[/caption] – Fénytechnika: Toásó István. Neve mindig ott van az előadások plakátján, de a személye soha nincs rivaldafényben. Még a színházért rajongók között is kevesen vannak, akik tudják, hogy a terem hátsó részén levő fülkében, a fénypultnál ülő „láthatatlan ember” valójában kulcsszereplője minden egyes produkciónak. Tudott róla, hogy a színház vezetősége, munkaközössége jelölte a díjra? – Nem. Nagy Pál igazgató elejtette, hogy „kaptál díjat”, az, hogy konkrétan mit, egy előadás utáni megbeszélésen derült ki. Meglepett, hiszen ezek a szakmai díjak nem szoktak „ideérni” hozzánk. Mondom ezt azért is, mert ismerem az eddig díjazottak listáját, tudom, hogy a nyolc év alatt mindeddig egyetlen, Magyarország határain túl levő színház háttérmunkása, az újvidéki színházban dolgozó világosítókolléga részesült elismerésben. – Fel tudja idézni, mire gondolt, milyen érzéssel töltötte el, amikor ott állt, kezében a díjjal a Jókai Színház színpadán, a rivaldafényben? – Nagyon jó érzés az, amikor az ember munkáját elismerik egy ilyen rangos díjjal. A gála előtt, közben és után is sok minden járt a fejemben, de nyilván, ezeket a gondolatokat nem soroltam ott el. Készültem rá, már itthon megfogalmaztam pár mondatban, hogy a kitüntetést megköszönjem. Természetesen arra is gondoltam: miért éppen én, hiszen nagyon sok kiváló színházi fénytechnikus van még Erdélyben, akik megérdemelnék a kitüntetést, most én kaptam elsőként, nem jelenti azt, hogy én vagyok az egyetlen, aki erre érdemes. Azt ott is elmondtam, hogy ez a díj, úgy érzem nem csak nekem, hanem a Tomcsa Sándor Színházban dolgozó összes embernek szól… – …annak a színháznak, amit az alapításától kezdődően szó szerint jó fényekben tüntet fel. Hogy is kezdődött? – A 90-es évek elején a népszínházas időkben kerültem a színházi világba. Jére Ágostonnak, Gusztinak köszönhetem, hogy ide kerültem, ő volt, akitől megtanultam, ellestem a szakmai alapokat. Jól emlékszem, amikor a rendszerváltás után először beléptem ide: kábelek lógtak mindenfelől, kaotikus állapotok voltak. Este bejöttünk Gusztival, hoztunk egy-két sört, és éjszakába nyúlóan szereltünk. Világosítóként tulajdonképpen Kisvárdán debütáltam, már nem emlékszem pontosan, 1992-ben vagy ’93-ban, ott mutatták be a népszínházasok Az első férfi című előadást. Érdekelt, szerettem. Igyekeztem minél többet megtanulni az akkoriban gyakran fellépő erdélyi vendégszínházak világosítóitól, többek közt Csibi László, vagy a ma már nyugdíjas Kovács Zoli bácsitól, akivel mai napig „elmotorozgatunk”. – Emlékszik még, mi vonzotta be a világosítófülkébe, a fénypulthoz? – A Bányai János Szakkollégiumban, az akkori 1-es iskolában tanultam, asztalososztályban. Már középiskolás koromban érdekelt a világosítás, a Siculus Ifjúsági Házban sok koncertet szerveztek, mentem, felszereltem a reflektorokat, bütyköltünk, itt, a színházi előadásokon is. Igazán komolyra akkor fordult az egész, amikor a színház megalakult, és Guszti mindenképp ragaszkodott hozzá, hogy a két tanítványával, Lukács Tibivel és velem dolgozzon. Vacilláltam, mert akkor már megvolt az ipari alpinizmussal foglalkozó saját vállalkozásom, végül ezt választottam. Szerettem, élveztem a munkát, itt maradtam. Húsz éve, 1998-tól, én világosítom az előadásokat. – Azóta volt igazgatóváltás, jöttek-mentek a rendezők, színészek, munkatársak. Nehéz volt igazodni ehhez az állandó változáshoz, befogadni az újat? – Dunkler Róbert, P. Fincziski Andrea és én vagyunk itt most is a húsz évvel ezelőtti csapatból, tulajdonképpen mi fogadtuk be az újonnan jövőket (nevet). Az alkalmazkodás úgymond a szakmám „kelléke”, nekem ez soha nem jelentett gondot. Az évek alatt egyetlenegy rendezővel, akit nem szeretnék nevesíteni, volt konfliktusom, egyébként soha, senkivel sem a színháznál, sem a Néptáncműhelynél, ahol szintén én világosítok. – A nézőközönség számára háttérember, szinte mellékes a világosító szerepe, de nem a rendezőknek. Bevonják a produkció megszületésébe? – Valóban nem sokan tudják, hogy miből áll az én munkám, de fontos tudnia a nézőnek, hogy miért ez vagy az a fény esik egyik vagy másik színészre, miért vörös, miért kék, miért fehér? A színpadot, a technikai adottságokat én ismerem a legjobban, ezért fontos együttműködni a rendezővel. Azok is kikérik a tanácsomat, akik gyakrabban járnak hozzánk, azok is, akik nem. Vannak rendezői elképzelések, van, amit lehet, van, amit nem vagy másképpen kell megoldani ahhoz, hogy pontosan a megfelelő hangulatot teremtse. Előfordult már olyan is, hogy a rendező elmondta, mit akar, aztán elment, és teljesen rám bízta a megoldást. Volt, hogy tetszett, volt, hogy nem. Nem problémáztam, kezdtem elölről. – Van előadás, amit a legkedvesebb munkájának tart? – Minden előadást szerettem fényezni, nehéz egyet a sokból kiemelni. Ami szép, a kihívás, hogy a nem éppen a legelitebb, de a kezdetekhez viszonyítva összehasonlíthatatlanul professzionálisabb technikánkkal mindig a lehető legjobbat kihozzam, és jó érzés, ha úgy érzem, ez sikerült. – A sikert jelzi a taps, ám ez a színészeknek szól. A világosítót és a vele egy fülkében ülő hangosítót ki dicséri? Egyáltalán: szoktak gratulálni? – Igen, a kollégám, Lőrincz József és én is kapunk visszajelzéseket. Eddig csak jót, de hát ne felejtsük el, ez színház, lehet, hogy a kulisszák mögött marad a negatív kritika (nevet). A lényeg, hogy a színház arca a társulat, a mi munkánk az, hogy az övéket szebbé, érthetőbbé, minél élvezhetőbbé tegyük –a háttérből, a technikával segítve. – Történt már, hogy hibázott, volt emlékezetes baki? – Persze, egyszer elrobbant egy reflektor előadás közben. Technikai malőr, de az én felelősségem. Fordult elő, hogy kicsit korábban, később adtam be a fényt, de nem estem soha pánikba, gyorsan korrigáltam. Az ilyen bakit a rendező, a színész észreveszi, a 400 nézőből maximum egy, ha sejti. A tapasztalat, a rutin azért jó, mert megtanultam, tudok improvizálni. – Rendkívül nyugodt ember. Volt, hogy akár egy felfokozott hangulatú próbafolyamat során kijött a sodrából? Egyáltalán, mi az, ami kibillenti az egyensúlyából? – Ha van jellembeli hibám, akkor az, hogy nagyon könnyen tudok kompromisszumokat kötni, olyankor is, amikor talán nem kellene. Ez előny és hátrány. Vannak itt konfliktusok, de üvöltözni nem szoktam soha. Azt gondolom, ha valamit nem tudunk normális hangnemben kommunikálni, hanem csak egymás torkának esve, ordítva, akkor azt nem kell megbeszélni, mert nincs értelme. Persze, nem vagyok fából, az idegeim vasból, van, amikor nem tudom jól kezelni a vitás helyzeteket. Ha nagyon szakad, kimegyek és jó mély levegőt veszek. – Az élettársa, László Kata színművésznő, ez segítség vagy ellenkezőleg a „kezelésben”? Nem viszik haza a színházon belüli gondokat? – Természetesen előfordul, hogy otthon szakmázunk, de soha nem a családi béke rovására. Meghallgatjuk egymást, megbeszéljük, megoldjuk. A lazítást segíti, ha előadás után összeülünk a társulattal, sörözünk, beszélgetünk. Van életünk a színházon kívül is, túrázunk, biciklizünk, sízünk és kocsmázni is szoktunk a barátainkkal, akik nem csak színházi emberek. Másfelől pedig a hegymászás is sokat segít abban, hogy kifújjam magam. – Aki ismeri, tudja, hegymászóként is kiválóan teljesít. Tagja volt a Székelyek a magasban expedíciónak, nekivágott a Himalájának, a Cso Ojunak, megjárta az Alpokot. Idén a Khan Tengri volt a kitűzött cél, de vissza kellett fordulnia. Meséljen erről a hobbijáról. – Mozgékony ember vagyok, sokat nem tudok egy helyben ülni. Mindig szerettem sportolni, hosszú ideig fociztam, a 90-es évek elején kipróbáltam a sziklamászást és beleszerettem az alpinizmusba. Edzettem, készültem folyamatosan másztam a hegyeket. 2011-ben a Székelyek a magasban expedíció tagjaként részt vettem a Himalája-expedíción, de végül a csúcs alól, vihar miatt vissza kellett fordulni, így nem jutottam fel a 8201 méteres Cso Ojura. Idén júliusban a Khan Tengri volt a kitűzött cél, de orvosi tanácsra visszafordultam. – Kudarcként élte meg? – Csalódott voltam nagyon, mert bár fizikailag és szellemileg is rendben éreztem magam, mégis kiderült: magas a vérnyomásom. Amerikai, német, orosz és magyar orvosok tanácsára visszafordultam. Soha nem hittem, hogy nemzetközi orvosi konzílium „páciense” leszek (nevet). Kivizsgáltatom magam, tudni akarom, mi a gond, mert nem érzem rosszul magam és nem akarok lemondani a hegymászásról. – Mit gondol, mi a közös pont a szakmájában és a hegymászásban? – Érdekes kérdés, sosem gondolkoztam ezen. Inkább a különbséget mondanám. Más a felelősség súlya. Ha itt, a világosításban tévedek, nem kockáztatom sem a mások, sem a magam életét. Ha a hegyen hibázok, az akár végzetes is lehet. A koncentráció, odafigyelés, alázat – ezek közösek. Azt hiszem, esetemben egyik segíti a másikat, megtanít maximalistának lenni, minden helyzetből a legjobbat kihozni. – Sok helyen barangolt a nagyvilágban, soha nem fordult meg a fejében, hogy jó lenne máshol élni? – Ahogy mindenki, magam is voltam vendégmunkás, aztán hazajöttem. Hegymászóként más kontinenseket, kultúrákat ismertem meg. Fantasztikusan szép helyeket láttam, sokat tanultam, türelmet, toleranciát, emberséget, mert azt vallom, hogy mindenekelőtt emberek kell maradjunk, bárhol is legyünk. Nem vágyakozom sehová, szerintem a világ egyik legszebb helyén élünk. Szeretem Udvarhelyet, 15 évig építettem itt a házamat, míg elkészült az otthonom. Kis város, de én itthon vagyok szakmailag és emberileg is. Hívtak más színházakhoz, kaptam jó ajánlatokat, de nem megyek, maradok. – Nem jutott fel a Khan Tengri tetejére, de kompenzálja ezt az, hogy másfelől, a Magyar Teátrum elismerését elnyerve, mégis sikerült a csúcshódítás? – Így van, és ez elégtétel, ami boldoggá tesz. Örvendek, hogy értékelték a munkámat. Az a szép ebben a világosítói szakmában, hogy az ember nem látható, de mégsem láthatatlan. Azt szoktam mondani: ha beülnek a nézők az előadásra és látják, hogy a színpadon fény van, akkor azt jelenti, ott vagyok. – Közeleg karácsony. Mit kíván az angyaltól? – Maradjak egészséges, azt csinálhassam, amit eddig, amit szeretek. Ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok. Lázár Emese