Az önismeret és a pályaválasztás közötti összefüggésekről szólt nemrégiben egy előadás Szé­kely­udvarhelyen, a G. Caféban. A Plusz csoport Szalay Zsuzsanna pszichológust, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium tanácsadó tanárát kérte fel, hogy a mintegy félszáz érdeklődő fiatalnak életük egyik első, és gyakran meghatározó döntésének pszichológiai hátterét tegye világosabbá. Az előadás után mi is kikérdeztük a szakembert. [caption id="attachment_41307" align="aligncenter" width="960"] Fotó: Szabó Károly[/caption] – Azt mondta az előadáson, hogy a gyerekek között nagyon elterjedt az anyagias hozzáállás, ha pályaválasztásról van szó. – A tapasztalatom az, hogy a fiatalok körében a pályaválasztás során az anyagiak, a fizetés sokszor annyira meghatározó tud lenni, hogy elsődleges prioritásként jelentkezik, túllépve olyan fontos szempontokat, mint az adott pályának a személyiséghez, képességekhez, veleszületett hajlamokhoz való megfeleltetés. – Mi tulajdonképpen a pályaválasztás? – A pályaválasztás önálló döntés következménye, amelynek során rálátásunk van motivációinkra, vágyainkra, képességeinkre, hajlamainkra, értékrendszerünkre, valamint a munkaerőpiac elvárásairól, a kiszemelt szakmák elvárásairól is ismeretekkel rendelkezünk, és mindezek tudatában döntünk egy adott szakma mellett. – Pályaválasztási képességről is beszélt. Ennek kialakítását, fejlesztését mikor érdemes elkezdeni? – A pályaválasztási képesség fejlődése már egész kicsi korban elkezdődik, több lépcsőfoka van, és olyan részképességek alakítását feltételezi, mint az analízis, szintézis, utánzás, önmagunkra, belső lelki folyamatainkra való reflektálási képesség, problémamegoldás, következtetés, prioritásvizsgálat, döntés, frusztrációtűrés stb. Máig legismertebb ezen a területen D. E. Super 1952-ben kidolgozott pályafejlődés elmélete. Szerinte ezek a képességek lelki fejlődésünk során alakulnak, és nemcsak a pályaválasztásban, hanem az élet más területein is alkalmazzuk őket. Super elméletében az tetszik, hogy kisgyerekkortól felnőttkorig vizsgálja a pályafejlődést, és nemcsak a fiatal felnőttkorban jelentkező krízist látja benne. Úgy gondolom, hogy jó lenne, ha a fiatal már a középiskolás évek közepétől tudatosan foglalkozna a kérdéssel, ízlelgethetné kezdetben a témát, miközben megpróbál minél több információt összegyűjteni saját személyiségéről és számára szimpatikus szakmák elvárásairól, jellemzőiről egyaránt. – Hogy jön össze a „mivel játszottál a legszívesebben gyerekként” kérdés a pályaválasztással? – Érdekességként meg szoktam kérdezni a diákokat arról, hogy gyermekkorukban mi volt a kedvenc játékuk, szerepjátékaik miről szóltak. Ezek ahhoz segíthetik hozzá a fiatalt, hogy visszatekintve ráeszméljen egy erőteljesebb vágyára vagy a játék mögött rejlő motiváció, értékek típusára. Ha valaki gyerekkorában gyakran játszott „tanító nénist”, akkor valószínű, hogy számára fontos, hogy támogasson, segítsen valakit, emberekkel dolgozzon, hasson rájuk. – És mi van a mérleg másik oldalán? Azaz a szakmák, pályák „oldalán”? – Ahhoz, hogy pályaválasztásunk sikeres legyen, az is fontos, hogy tisztában legyünk a munkaerőpiac elvárásaival, az adott szakmák által elvárt kompetenciákkal, életstílussal, az adott szakmához tartozó preferált értékekkel, továbbtanulási lehetőségekkel, a képzés követelményeivel, időtartamával, minőségével. Ez azzal is jár, hogy próbáljon a fiatal elbeszélgetni olyan emberekkel, akit az adott szakon képeznek, vagy nyertek oklevelet, szakmájukat gyakorló, többéves munkatapasztalattal rendelkező személyekkel, hogy nyerhessen bepillantást az adott szakember hétköznapjaiba, munkaköri feladataiba, gyakorlati kihívásaiba. – Ki segít, ki segíthet ebben? És hogyan? – Hogy kinek a feladata a pályaválasztás segítése? Nem szabadna az egyéni felelősséget elvenni a fiataltól, mert az a személyiségfejlődés érlelő próbaköve. De természetesen sokat segíthetnek ebben a tanácsadó tanárok, szociálpedagógusok, pszichológusok, pedagógusok. Az osztályfőnöki munka programja tartalmazza a pályaválasztást és tanácsadást, ennek a folyamatnak a segítését. Az osztályfőnök meghívhat szakembereket, akik mesélnek munkájukról, ellátogathatnak munkahelyekre, megtekinthetnek interneten elérhető rövid kisfilmeket, amelyek egy-egy szakmát mutatnak be, kérdőíveket tölthetnek ki, rengeteg módszer, eszköz segítheti munkájukat, csak élni kell vele. Úgy vélem, a pedagógusoknak is nagy a felelősségük és lehetőségük arra, hogy szóbeli visszajelzések, kiértékelések, meglátások, vélemények révén visszajelzést adjanak diákjaiknak erősségeikről, fejlesztendő területekről és a fejlesztés módjáról. A szülők szerepe is nagyon meghatározó azáltal, hogy miben erősítik meg vagy gyengítik gyermekük ambícióit, hogy a munkához való hozzáállásuk önkéntelenül túlkiabálja-e „prédikációikat”. Ideális az lenne, ha a szülők nem saját meghiúsult álmaik, ambícióik megvalósítóját látnák gyermekükben, és nem ültetnének beléjük bénító félelmeket, negatív jóslatokat, mint például hiába mész gyógypedagógusnak, éhen fogsz halni abból a fizetésből. – Mi az iskolai tanácsadó szerepe a pályaorientáció terén? – Kérdőívek, képességtesztek, személyiségtesztek állnak az iskolai tanácsadó, pszichológus rendelkezésére. A konzultációk során a fiatallal együtt körbejárhatják az önismereti rész nagy területeit – mint: motivációk, értékek, képességek, személyiség –, továbbá megbeszélhetik a pro és kontra érveket a szimpatikus szakmák elvárásaival, a továbbtanulási lehetőségekkel kapcsolatosan. – Kaphat konkrét választ a fiatal a pályaválasztási tanácsadáson? – A tanácsadónak nem feladata megmondani a folyamat végén, hogy akkor te ide és ide menj, ugyanis a direkt tanácsadás etikátlan. A döntés felelőssége, mint minden nagy kérdésben, a fiatalé, és nem a szüleié, pedagógusé vagy tanácsadó tanáré. – Hangsúlyos téma manapság a közbeszédben, politikusok nyilatkozataiban a pályaválasztás, pályaorientáció. Hogyan látja ön ezt a helyzetet? – Igen, főleg a szakoktatással kapcsolatban emlegetik mostanában a pályaválasztási tanácsadással foglalkozók felelősségét. Véleményem szerint a szakoktatás felvirágoztatását nem úgy lehet elérni, hogy kiadjuk a tanácsadó tanároknak, hogy irányítsák szakiskolába a diákokat, de úgy sem, hogy a jól működő gimnáziumok osztályait megnyirbáljuk. Ha egy társadalomban a tudásnak nincs értéke, csak a pénznek, akkor az elég szomorú jövőt vetít előre. Már most ott tartunk, hogy végzett fiataljaink több mint 40 százaléka funkcionális analfabéta, ez az arány megduplázódhat, ha az elméleti oktatást megszorítjuk, mert lássuk be: a szakiskolában nem az értő olvasásé, szövegértelmezésé a főszerep. Viszont ha egy asztalos elmegy a hivatalba vagy bankba, és ki kell töltenie egy űrlapot, akkor már életbevágó, hogy megértse, értelmezni tudja, pontosan mit is kérnek tőle. Inkább azon kellene a politikumnak fáradoznia, hogy szelektálja azt a sok fölösleges lexikális ismeretet, amit a tanterv tartalmaz, átalakítsa az oktatási programot úgy, hogy az iskola – legyen az elméleti vagy szakiskola – a való életben alkalmazható tudást tudjon átszármaztatni, kialakítani. Ha egy szakmának van presztízse, és többé-kevésbé decens megélhetést biztosít, akkor ne becsüljük alá annyira fiataljainkat, hogy ezt ők maguktól nem veszik észre. Ha olyan víg, gondtalan élete lenne egy autószerelőnek vagy egy asztalosnak, akkor a diákok nem annyira vakok, hogy ezt ne lássák meg, és ne válasszák maguktól azt a szakmát. Szóval sokkal mélyrehatóbb és drasztikusabb változtatásokra lenne szükség az oktatási programok, a tartalom, a társadalom viszonyulása terén, hályogkovács-megoldások nem hozhatnak eredményt. Asztalos Ágnes