Vidéki látogatásaim során olykor izgalmas helyeken lyukadok ki. Teljesen spontán és váratlanul találtam rá Homoródújfalu egyik zsákutcájában a csodára: az időette kapun belül kinyílt a világ és több ezer virág tárult a szemem elé. [caption id="attachment_94329" align="aligncenter" width="1000"] Egyed András virágba borult kertje Homoródújfaluban. Természetszeretet Fotó: Nagyálmos Ildikó[/caption] Egyed András bácsi kertje olyan, mintha nem is ezen a földön, hanem a paradicsomban lenne, ahol minden tökéletes. Csupán az udvaron rogyadozó ház cáfolja meg ezt, bár ebben a miliőben még a tető nélkül maradt lak is szépnek hat. Itt valóban a szívével lát az ember, és a lélek ugrándozik körülötte a látványtól. A lakatlan ház tágas udvarán megannyi úrfivirág pompázik, s hihetetlen, hogy mindez egy férfi keze munkájától él és virul, borul virágba minden évben. András bácsi nem lehet rossz ember, mert nagyon szereti a virágokat, bár szerinte az, aki nem szereti, az sem feltétlenül rossz. Olyan örömmel, szeretettel és közvetlen bizalommal fogadott otthonában, mintha örök idők óta barátok lennénk. Nem kellett noszogatni, hogy megmutassa a néhány háznyira lévő ősi ház udvarán lévő virágoskertet, amire méltán büszke. Öt-hat évvel ezelőtt vásárolta az úrfivirág- vagy dámakontymagokat Udvarhelyen, s azóta minden évben saját magról szaporítja a virágokat, amelyek most már az egész udvart belepték. Június elejétől ősz végéig gyönyörködhet a szem a virágzó látványban. De nemcsak úrfi, hanem rózsa, viola, lepkevirág és pulykabegy is illatozik a kertben. – Én még a magyar világban születtem, ’43-ban, itt ebben a házban, amely az apai nagyapámé volt. Sajnos az idő megette a bennvalót, és nem volt miből megmentsük. Apámék hatan voltak testvérek, mi pedig négyen. Elemér bátyám már elhalt, ’37-béli volt, a szakiskola után elment Medgyesre dolgozni, s ott is maradt. Egyik lánya Temesvárra került, a kisebbik leánya, Margitka pedig kiment Amerikába, a fia pedig Németországba. A másik fiútestvérem, Gábor itt lakik az utcában, s a nővérem, Emma Szentegyházán. Elvégeztem a kőművesszakmát, de egyebet is meg tudok csinálni – meséli András bácsi, míg a csűrön keresztül átjutunk a veteményeskertbe. – András bácsi sosem nősült meg? – kérdem. – Akit én szerettem, nem jött hezzám, s aki engem szeretett, nekem nem tetszett. Válogatós voltam – mondja keserédes mosollyal. Megszokta a magányt, a természet szeretete kárpótolja a hiányt. A kert végében a Bojér pataka folydogál, a kertben lévő gyümölcsfák idén nem hoztak termést, tavaly kiteremték magukat, mondja. Csupán a som piroslik roskadásig, s itt-ott egy-egy alma kacsintgat le a fáról. Miközben végigjárjuk a kertet és terepszemlét tartunk, András bácsi arról mesél, hogy öt bivalyát hat éve adta el Szentegyhá­zára. A bivalynak az a titka, hogy nem szabad ütni. Makacs állat, kell tudni bánni vele – osztja meg a titkot. S közben beszélgetünk mindenféléről, a világ egyszerű dolgairól, a Jóistenről, akiben bízni kell. András bácsi unitárius, vasárnaponként elmegy a templomba istentiszteletre, és úgy tartja, minden vallás jó. Csak a kárvallás nem, mondja kacagva. Szemügyre vesszük a régi, korhadt almafát, amelynek egyik oldala lehasadt, de a másik makacson ragaszkodik az élethez, zöld levelei erről tanúskodnak. Visszatérünk az öreg ház udvarára, s a nyitott házba belépve szemügyre vesszük a poros bölcsőt, amelyben édesanyjuk ringatta a négy testvért. Piros rózsák beszélgetnek, bólogatnak, úgy felelnek egymásnak – dúdolgatjuk együtt, míg néhány rózsát vág az úrfik mellé. Néhány illatos violát is kapok a csokorba és búcsúzom, de ígérem, visszajövök még. Nemcsak virágmagért, hanem mert jó volt ott lenni. Nagyálmos Ildikó