László Albert Színes álmok című kiállításának anyaga a koronavírus-járvány idején született. A székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében kiállított 32 képből 31 a bezártság idején keletkezett. Az alkotó a megnyitó előtti rövid beszélgetésünk során elmondta, hogy 2019 nyarán visszavonultak feleségével Nógrád megyében levő hétvégi házukba, ahol megfelelő volt a környezet az alkotáshoz. A nyugalom, a táj szépsége, illetve a járvány miatti szorongás előhozta belőle az évtizedekkel korábban megszerzett tudást. Ott folytatta, onnan, de úgy, mintha abba sem hagyta volna. Az 1956-os születésű László Albert Székelyudvarhelyen gyermekeskedett, de felmenői révén Nagykadácshoz is kötődik. A művészetek iránti érzékenysége viszonylag korán megmutatkozott, kiemelkedő rajzkészségére figyeltek fel a környezetében. Fiatalemberként Szentegyházán vállalt munkát, ahol az üzemi kantin vezetője volt. A képzőművészet alapismereteit Zsigmond Mártontól tanulhatta meg. Mivel nem végzett képzőművészeti középiskolát, néhány sikertelen próbálkozás után lemondott arról, hogy Kolozsvárott képezze magát a főiskolán, egy olyan időszakban – a hetvenes évek közepén-végén –, amikor egyre inkább beszűkültek a lehetőségek. Családi okok miatt 1994-ben költözött át Magyarországra, Budapesten telepedett le, ahol élelmiszermérnöki oklevelet szerzett, és ebben az új szakmában helyezkedett el, 2009-ig tevékenykedett egy olasz gyökerű cégnél. Az akkori gazdasági válság azonban csődbe juttatta az üzemet, amelyben dolgozott. Özvegyen maradt, és ráadásul ismét váltani kényszerült. Bekerült az önkormányzatok világába, szociális előadói munkát végzett. [caption id="attachment_151424" align="alignnone" width="1125"] A Barabás-villa Budapest XII. kerületében | Fotó: Thaler Tamás[/caption] Első kiállítását Budapesten, a XII. Kerületi Önkormányzat által fenntartott Barabás-villában tartotta, amely után azonnal elhatározta, hogy a bemutatkozás következő állomása Székelyudvarhely lesz. „Egyrészt azért, mert itt tanultam meg járni, kisgyermekkoromban a Szentimre utcában laktunk, illetve azért is, mert sok rokonom és barátom él itt, ugyancsak innen valók az első alapélmények, amelyek meghatározták az eszmélésemet” – mondotta. Ezek alapján egyáltalán nem volt meglepő, hogy a közönség igen népes volt, Szentegyházáról is jöttek szép számban, a Nyikómentéről úgyszintén. [caption id="attachment_151425" align="alignnone" width="2560"] Népes érdeklődő közönség[/caption] Megnyitóbeszédében Kovács Árpád művészettörténész többször is elmondta, ismételgette László Albert, a festő nevét, hogy szokják az emberek. A régi jó barát, ismerős, rokon valóban visszatért a székely anyavárosba, de magával hozta a képzőművész László Albertet is. Ezt most már sokan tudják Udvarhelyen és Szentegyházán. [caption id="attachment_151426" align="alignnone" width="697"] Kovács Árpád művészettörténész beszélt az útkeresésről, a tematikákról és a megnyilvánuló sokoldalú nyitottságról[/caption] A Covid hozadéka a 31 kép – az új vízió –, a 32. pedig mementó: négy évtizeddel ezelőtt keletkezett. Mintha attól a pillanattól folytatná, jókedvvel, áldott alkotókészséggel és fiatalos lendülettel. Ezt a régi képet is kiállította. „A színek világa kitölti az érzéseimet – vallja –, a művészi megjelenítés szenzációja borul rám, és én alázatosan rakom fel a vászonra az érzéseimet, rakom fel a színeket, szembeállítva egymással például a kéket a sárgával. Munkáim erős színvilága nem öncélú, azt gondolom, hogy a vizuális hatást, amit szeretnék elérni a rám jellemző módon, úgy sikerülhet, ha szakmaiságomtól vezetve, de sajátosan használva a színeket, élénk atmoszférát teremtve hozom létre a munkákat.” Elköltözött ugyan László Albert a szűkebb pátriából, de nem lett idegenné. Befogadta Pest és Buda, a pannóniai táj, a képeken és a lelkében is „otthon” van, (poszt)impresszionisztikus modorban tükröződik vissza a Balaton. [caption id="attachment_151427" align="aligncenter" width="407"] Egy korai csendélet – a negyven évvel ezelőtti „kakukktojás”[/caption] A látótérből azonban nem hullt ki a nagykadácsi templom tornya sem. Amikor megkérdezték tőle, hogy tulajdonképpen kit ábrázol a Julika kenyere című képe, mire és kire emlékezteti, hogy mikor látott utoljára kenyérsütést, szerényen megjegyezte, hogy „otthon nekünk is van kemencénk”. Sem szülőföldjétől, sem hitétől nem távolodott el, istenfélően hites és hiteles. [caption id="attachment_151428" align="aligncenter" width="247"] Julika kenyere[/caption] Bőven van és bőven lesz még mondanivalója – úgy gondoljuk –, nem a hagyományos úton járva, pár évtizedes késéssel ugyan, de örömmel és megszenvedve minden négyzetcentiméternyi ábrázolásért teremtheti majd meg az „átadandó üzenetet”. Bízik a jövőbeni találkozásokban. [caption id="attachment_151429" align="aligncenter" width="248"] Üres utca[/caption] A külön meg nem jelölt felvételeket a szerző készítette.

Simó Márton