Nyilvánvaló, hogy egyszemélyes megfigyelői állásunkból nem volt követhető minden esemény. Ez a fejedelmi többes, amelyet itt használunk most, nem más, mint közönséges nagyzolás, azért vesszük elő, hogy látszólag hitelesebbek legyünk. Így láttunk a mi szemünkkel, így hallottunk. Nyilvánvaló, hogy szerény és korlátozott ez az optika – úgy általában, ennél sokkal több történést követhetett a nagyérdemű délelőttől késő estig. Mi egy kerekasztal-beszélgetéssel kezdtük a folytatás és a továbblépés reményében, amelynek lenyomata a mostani beszámoló első részében olvasható. Itt egyből az történt, hogy még csak bepillantani sem tudtunk a koncertteremben zajló a Madárábécé című kötet bemutatójára, ahol Ványolós István nyugalmazott történelemtanár, művészettörténész beszélgetett a szerzővel, a szintén Udvarhelyről indult Balázs Imre József íróval, költővel. Nagy kár. Majd utólag vesszük kézbe ezt a könyvet. A délelőtti „blokk” jórészt gyermekirodalomról szólt. P. Buzogány Árpád író, költő, szerkesztő, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársát kollégája, Nagy Enikő pedagógus faggatta életútjáról és a legkisebbeknek szóló irodalom műveléséről. Köztudott, hogy P. Buzogány évtizedek óta – kultúraszervezői és szépírói, költői munkája mellett – jelen van a gyermekirodalomban is. Mivel pedagóguscsaládból származik – szülei a tanítói munkával párhuzamosan, a Gagy menti falvakban dolgozva a közművelődés szervezői, mozgatói voltak, – viszonylag korán kapcsolatba kerülhetett a „közhasznú” költészettel. Versírásra a természeti környezet, a falusi élet motiválta, amikor már ő is „belenőtt” a tanári munkába. [caption id="attachment_129813" align="aligncenter" width="2560"] P. Buzogány Árpád[/caption] Szívesen említette Fodor Sándor (1927–2012) írót, a Csipike című „meseregény” híres szerzőjét, aki annak idején a gyermeklapokban való publikálásra buzdította. Költői látás- és láttatásmódját nagyban meghatározzák a népi mondókák, a gyermekjátékok, az a „sértetlen”, archaikus, de ugyanakkor korszerű nyelvezet, amely a fennmaradt népmeséket és népmondákat jellemzi. Gyűjtőként, szerkesztőként is tevékenykedik, így olyan értő emberré vált, akinek természetes a forrásokból való merítés – mondhatjuk ezt táplálkozásnak is –, figyel és figyelmeztet a táj még meglévő nyelvére, és ezeket az értékeket korszerű köntösbe öltöztetett műveiben adja tovább kisebb és nagyobb olvasóinak. Így válik a vers általa „közhasznúvá”, visszatér szolgálni a fogantatási helyére, de a könyvek és a „mondhatóság” által kiárad a Kárpát-medence minden szegletébe, ugyanakkor a saját könyvek és a szerkesztett antológiák, szöveggyűjtemények jóvoltából. [caption id="attachment_129815" align="aligncenter" width="335"] Nagyálmos Ildikó és Asztalos Ágnes[/caption] Ez idáig hat kötetet publikált Nagyálmos Ildikó. Három „nagyoknak” és három „kicsiknek” szánt könyvét tartjuk számon. Ez alkalommal őt is életútját jól ismerő, értő kolléga vallatta. Egyébként Ildikó édesapja unszolására, szülői segítséggel írta első versét, amelyet szintén Fodor Sándor olvashatott szerkesztőként, aki észlelte a szülői beavatkozást, de azért írásra biztatta a szerző kislányt. A második alkotás is „koprodukcióban” jött létre. Aztán a harmadik már állt a saját lábán, még „Fodor úr” is úgy látta, hogy a Napsugárba való. Így kezdődött az ígéretes pálya, amely szépen ível azóta is. Asztalos Ágnes újságíró, rádiós szerkesztő feszesre és komolyra vette: tulajdonképpen „hívószavakat” sorolt – „költészet”, „vers”, „anyaság”, „élet”, „szerelem” –, és a költő-beszélgetőtárs máris összefoglalhatta így kapcsolódó gondolatait. „Rendes” verseket idestova húsz éve publikál. A „gyermekversek” írására Panna lánya születése sarkallta, illetve a Napsugár című lap korábbi főszerkesztőjétől, Zsigmond Emesétől érkező felkérés késztette tizenöt évvel ezelőtt, hogy publikálja is. „Nem könnyű havi rendszerességgel olyan verset írni, amely a legérzékenyebb befogadóknak való. Hiszen azonnal érzik a minőséget. Tudják, hogy mi a nekik való.” Ez a feladatvállalás azonban szerencsés és sikeres volt. Követte lánya fejlődését, növekedését, bár amikor Panna kis- és nagykamasz korba érkezett, a költőnő-anyuka megtorpant. Nem íródtak életkorához illő versek. Ez a feladat talán már az „igazi”, a „nagyoknak” író alkotót igényli. Nagyálmos Ildikó a legutóbbi hetekben-napokban is folytatta munkáját, bevallotta, hogy Kászonban, a Minimum Partyn járva – kvázi pihenés közben – született az a vers, amelyből hirtelen felindulásból filmes adaptáció lett az ott jelen levő Fogarasi Gergely budapesti rendező-operatőr jóvoltából. Egy részlet a Házak közti terek című versből: „… a poros sáros utcák romantikája vonz/ a régi házak dohos padlásszobája/ ahol emlékek kergetőznek a cserepek alatt/ s a pince hatalmas szúszéka/ hol egy napot töltöttem annak reményében/ hogy keresésemre indul valaki/ a tökéletes rejtekhely azóta is erősségem/ néha előbújok és hitetlenkedve nézek szét/ keresett valaki?” [caption id="attachment_129816" align="aligncenter" width="2560"] Pozsony Ferenc és Furu Árpád[/caption] Furu Árpád építész, egyetemi oktató neve nem ismeretlen a néprajzot és a népi építészetet ismerők, kedvelők körében. Évtizedekkel ezelőtt, tulajdonképpen még diákkorában kezdte ezt az értékfelmutató munkát, Kalotaszeg és Udvarhelyszék népi építészetét feldolgozva, dokumentálva olyan köteteket publikált, amelyek azóta több kiadást is megértek, s amelyeket haszonnal forgathatnak Kárpát-medence-szerte. Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutató, egyetemi tanár, akadémikus nem csak alkalmi beszélgetőtársa volt a szerzőnek, hanem szakmai irányítója is, aki annak idején felhívta a figyelmét bizonyos források és dokumentumok meglétére, s arra biztatta, hogy végezze el azt a hatalmas munkát, amely a történelmi Erdély népi építészeti tagozódását tartalmazza. Ez a könyv volt Furu Árpád doktori értekezése. Ezzel párhuzamosan az is kiderült, hogy időközben szükség van a jelenlétére Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, ahol a néprajzos hallgatók számára tart népi építészettel kapcsolatos előadásokat, de részt vesz a posztgraduális képzésben is, különböző szakdolgozati témákat vezet. A Táji tagolódás Erdély építészetében című kötet 2017-ben jelent meg először a kolozsvári Exit Kiadónál. Mivel alapmunka és mindenki által érthető tudományos dolgozat, elég hamar elfogyott a raktárakból, még azelőtt, hogy sor kerülhetett volna a székelyföldi bemutatókra. Négy év múltán sikerült forrásokat szerezni a második kiadáshoz. Pozsony Ferenc azt is hangoztatta, hogy ennek a kötetnek be kell kerülnie az európai köztudatba, a szellemi körforgásba, hiszen fontos üzenetet, az itt élő népek és nemzetiségek népi építészetének teljes foglalatát tartalmazza, amely közös helyi értékünk Transsylvaniában. Van ugyan a könyvben szakirodalom-jegyzék – egy egész fejezetnyi(!) –, román és angol nyelvű rezümé, de előbb-utóbb meg kell szólalnia teljes terjedelmében németül, románul és – természetesen – angolul, mert sokan keresik. Ennyi fért bele a mi részünkről szombaton. Közben másfajta kötelességeink is adódtak. Vasárnap is nézelődünk, figyelünk, dokumentálunk, hogy segítsük kikerekedni ezt a szép programsorozatot, és biztassuk a folytatás mikéntjeire az illetékeseket, a szervező és részt vevő, részt vállaló kulturális „erőforrásokat”, írókat, költőket, szerkesztőket, kiadókat, közművelődési intézményeket és könyvterjesztőket egyaránt. A szerző felvételei

Simó Márton