– Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nemrég Bányai János-díjjal jutalmazta „a csíksomlyói kegyhely és búcsújárás múltjának és jelenének kutatása területén végzett kiemelkedő munkásságáért”. Méltatója, Tánczos Vilmos kiemelte, hogy az ön által a témakörben jegyzett három kötetet, „amelyekben együtt mintegy 1200 oldal terjedelmű tudományos szakszöveget közölt... voltaképpen egyetlen hatalmas monográfiaként kell felfognunk”. Hogyan fogadta az elismerést?

– Az EMKE levélben értesített a hírről. Jóleső érzés volt olvasni. Korábban nem volt kapcsolatom ezzel a nagy múltú szervezettel, azt sem mondhatnám, hogy szorosan követtem a tevékenységét. Örülök, hogy méltónak találtak rá, nagy megtiszteltetésnek tartom. Annál is inkább, mert korábban – Bárth Jánoson kívül – csak erdélyi kollégák kapták meg ezt a díjat.

– Négy évtizede keresi Csíksomlyó titkának nyitját. Megtalálta?

– Csíksomlyó szent hely, mert itt évszázadok óta imádkoznak emberek. Az oltár, a liturgia körül, a Szűz Mária lábainál megélt közösség titkához közel kerülhetünk, részesülhetünk benne, átitathat bennünket. A valódi titok olyasmi, ami nagyobb nálunk, természetfeletti dimenzióba tartozik. Tapogatni tudjuk, ám átkarolni, kézbe venni semmiképp sem. Mindannyiszor kevés lesz hozzá bármennyi szó, hogy kimondhassuk. Kinek-kinek létrejön a saját viszonya hozzá, és ez időről időre átalakul, jó esetben gazdagodik, növekszik.

– Mi vonzotta Csíksomlyóra? Mi serkentette kutatására?

– Életem első határon túlra vezető útja során, 14 évesen jutottam el Csíksomlyóra egy katolikus templomi kisközösség erdélyi körútja részeként. Éppen augusztus 15-től 20-ig lakhattunk az árvaházban, énekelhettünk a szentmiséken, találkozhattunk a ferencesekkel. Ahogy előveszem az erről írt naplómat, átsüt rajta a lelkesedés. Tudatosan figyelő néprajzosként sok év múlva, 1990-ben vettem részt a pünkösdi búcsún. Nagyon erős élmény volt benne lenni, együtt hazatérni a gyimesi kereszt­aljával, virrasztani a templomban. Utána határoztam el, követni fogom, hogyan alakul tovább ez az ünnep, hogyan kapcsolódik össze egymással a vallási tapasztalat és a nemzeti érzés örömteli kifejezése.

– Hogy fogadta a szakma kutatási eredményeit? És miként viszonyultak hozzá az egyháziak?

– A tavaly megjelent összefoglaló könyvemet megelőzően 2009-ben és 2015-ben jelentek meg könyveim: a korábbiban Csíksomlyó történetét mutattam be 1949-ig, a következőben Losteiner Leonárd ferences páter Istennek kincses tárháza… című, kétszáz éve született kéziratát adtam közre és kísértem tanulmánnyal. Ezek széles körben ismertté váltak a néprajzban és rokon tudományaiban. A szakmai fogadtatást érzékelteti, hogy a Magyar Tudományos Művek Tára szerint az elsőt több mint 120, a másodikat csaknem 50 szakmai és/vagy népszerűsítő közleményben idézték. Egyházi körökben nyilván kevésbé vesznek kézbe szakirodalmi munkákat. Tudom, hogy Márk József ferences atya a somlyói blogjában több adatomat is felhasználta, Daczó Lukács ugyancsak méltatta a jóval fiatalabb pályatárs törekvéseit, az egyházmegye emeritus érseke pedig szívből gratulált az új könyvemhez.

– Tőmondatokban hogyan vázolná a pünkösdszombati fogadalmi zarándoklat kialakulásának és változásának történetét?

– A pünkösdszombati búcsúval kapcsolatban valóban fontos kérdés az, hogy ez vajon fogadalmi zarándoklat-e, vagy nem. Nem tudom, hogy ezt valaha tisztázni tudjuk-e, mert a búcsú eredete a múlt homályába vész. Biztosak lehetünk benne, hogy a 17. század közepe óta van búcsújárás, de nem tudjuk, hogy korábban pontosan mi lehetett. Az is biztos, hogy a búcsújárás a közösségben megélt és megtartott római katolikus hit, a „hithűség” örömünnepe. Sehol máshol nincsen Erdélyben olyan magyar tömb, amely sosem adta fel, hagyta el a katolikus hitvallást. Csodaszámba megy, hogy három és fél évszázadnál hosszabb idő alatt a búcsúünnep megmaradt, és hogy mindig újjáéledt. A 18. században, amikor a rendházban nagy ferences szerzetesközösség élt, még „csak” a Székelyföld és Moldva népe járt ide. A 19. században kiterjedt a vonzáskör. Az első világháború előtt eljöttek az akkori „határon túli” magyarok is Bukarestből, Brăiláról. Trianon után a betiltott, majd újjászervezett búcsúra már egész Erdély katolikus magyarsága összejött, beleértve a távolabbi városokat is. Négy éven át, a „kis magyar világ” idején aztán lassan össz­nemzeti lett Csíksomlyó búcsús vonzása. A diktatúra négy évtizedében ezt erővel visszaszorították ugyan, de most már harmincnégy éve követhetjük, ahogy százezres tömeg van együtt személyesen, és milliónyian ülnek a képernyők előtt is. Mi sem természetesebb, hogy az ünneplés rendje sem maradt változatlan. 1908-ig például szombaton és vasárnap is megtartották a nagy kikerülést; akkor ezt a püspök betiltotta, majd 1921-ben újjászervezték, de már csak szombatra. A nagymisét a templomban és körülötte tartották, az ünnephez pedig szervesen hozzátartozott az éjszakai virrasztás, a keresztútjárás és sok más paraliturgikus szokás. A gyalogosan érkezők számára a teljes zarándoklat többnapos, akár egész hetes is lehetett. A rendszerváltás után az ünnep egy napra zsugorodott össze, és sokan egy turistaprogram részeként tekintenek rá.

– Mikor jelent meg a nemzeti zarándoklat fogalma? 

– Nagyon érdekes, hogy nemzeti kegyhelynek már az 1867-es kiegyezést megelőzően is nevezték Csíksomlyót. Akkor ezen még nem az egész magyarságot, hanem a székely nemzetet értették – abban az időben alapították például a Székely Nemzeti Múzeumot is. A nemzeti jelleg akkor erősödött meg, amikor Trianon után a magyarság fenyegetett volt a megmaradásában, majd amikor pár évig élő remény volt, hogy Székelyföld és Magyarország között nem lesz államhatár. A rendszerváltás a nemzeti érzés újabb nagy megerősödését tette lehetővé. Amúgy a „nemzeti kegyhely” az egyházi szóhasználatban nem az etnikai nemzetre utal, más az értelme: voltaképp egy-egy ország kiemelt, országos jelentőségű kegyhelyét takarja, akkor is, ha annak nemzetközi vonzáskörzete van.

– Mi adja a búcsú egyediségét?

– Lelkiségét tekintve az, hogy egy Mária-kegyhelyen pünkösd a kiemelkedő ünnep, és a hagyományos szokások közül nem maradhatott el a keresztútjárás, a szenvedéstörténet átélése sem. Formáját tekintve pedig az, hogy itt nagyon karakteres a magyar nemzeti összetartozás kifejezése. Más kegyhelyek egyházi ünnepein sehol nem leng annyi nemzeti lobogó. Nagyon sok más kegyhelyre zarándokolnak több nemzet vagy nemzetiség csoportjai, itt nem látunk más nyelvűeket. Sehol máshol nem látunk ekkora tömeget évről évre együtt imádkozni Isten szabad ege alatt.

– Minek köszönheti reneszánszát a búcsú?

– Hogy nagyon sokan jönnek össze az egész nyelvterületről. Ilyenkor egyszerre lehet vallásos zarándoknak és Erdéllyel ismerkedő turistának lenni. A ferences közösség viszont fontosnak tartja a kegyhely lelkiségének megtartását. Jómagam nagyra becsülöm azt a törekvésüket, hogy a szinte csak egy napra zsugorodott pünkösdi ünnepen kívül egész évben fenn akarják tartani a kegyhely vonzását: más Mária-ünnepeken is kiemelt programok vannak, havi rendszerességgel tartanak ünnepi alkalmakat, és évek óta elérhető az élő online csatorna is. Újabb és újabb generációk adják tovább az ősi kegyhelyhez való szent ragaszkodást.