Az ünnepek közeledtével karácsonyra hangoló desszerteket, sü­teményeket készítünk, annak érdekében, hogy ezt profi utasításokat követve tehessem meg, a csíkszeredai Búzakalász Kézműves Pékségben próbáltam ki egy újabb szakmát, ahol hagyományos módszereket alkalmazva, házias recepteket követve készítenek édes és sós péksüteményeket, krémes süteményeket, tésztaféléket, tortákat, mindezt adalékanyag-mentesen. Előzetesen egyeztettem a pékség tulajdonosával, Kóródi Kincsővel, akitől megtudtam, hogy egy váltásban dolgoznak, reggel nyolctól délutánig, de főként ünnepek előtt gyakran estig. A biztonsági, munkavédelmi gyorstalpalót követően fehér öltözetem kiegészítéseként hajhálót is adtak. Első, kicsit sem szakmai kérdésem ez volt: „hogy telik egy nap a pékségben?”, mire az egyik alkalmazott kategorikusan a „gyorsan” választ adta. Már az elején felkészítettek arra, amit később, a nap folyamán meg is tapasztaltam, hogy sok a dolog, és mind sürgős.

Belekóstoltam a hagyományos bejgli, pozsonyi kifli és a mézeskalács készítésébe, az első pillanattól az utolsóig, illetve besegítettem a kókuszkocka és a köménymagos, illetve sajtos perec elkészülésének egyes mozzanataiba is. Az első folyamat mellyel megbíztak, a bejglitészta összeállítása volt, a recept alapján kimértem a szükséges hozzávalók egy részét. Ez persze nem sokban különbözik az otthoni műveletektől, annyi különbséggel, hogy például fél vagy egy kilogramm helyett 5-6-7 kilogramm lisztet kellett átszitálnom, 2-3 tojás helyett 10-12 darabot törtem fel, mivel nyilván nagy mennyiségben készül minden. A Búzakalász Kézműves Pékségben, ahogy a neve is utal rá, a legtöbb folyamatot kézzel végzik el, gépi erőt csupán a gyúráshoz, dagasztáshoz és a nagyobb adag tészták kinyújtásához használnak. Miután a bejglitészta összeállt, félretettük pihenni, és ismét hozzáláttam egy nagy mennyiségű liszt átszitálásához és minden hozzávaló kiméréséhez, ami a pozsonyi kifli tésztájához szükséges. Majd a kiflitészta pihentetése következett.

Csak a tészták pihentek, mi nem, a bejglik és pozsonyi kiflik töltelékén kezdtünk dolgozni. A diós töltelékhez szükséges fő alapanyagot helyben, a pékség egy, a konyhától elkülönített helyiségében törik meg, ennek átválogatása rendkívül fontos, hogy ne kerüljön héj az elkészült desszertekbe. A mákot már darált formában vásárolja a pékség, a dióval kézi erővel tettük ugyanezt. Ezeket cukorral és más ízesítő összetevőkkel elegyítettük, ahogy a recept kéri, majd megtudtam, hogy nem mindegy, hogy vízzel vagy tejjel keverjük el, ugyanis, ha felforralt vízzel tesszük, hosszabb ideig eláll a sütemény. Ezután a töltelékek pontos kimérése következett, amit szinte villámsebességgel műveltek a tapasztalt dolgozók.

Amikor már eleget pihentek a tészták, a szintén pontosan, grammra kiszaggatott tészták formázása került terítékre. Minden gyakorlott sütő- vagy pékmester a két kezével egyszerre készített külön-külön gombócokat, én persze, akármennyire is igyekeztem, két kézzel is csak egyet-egyet gurítgattam és simogattam a tökéletes végeredmény érdekében. Úgy terveztem, hogy a pozsonyi kiflik összeállításában egy egyszerű, nem túl látványos, de fontos mozzanatot vállalok el, a formázott töltelékek tésztára helyezését és kinyújtását, de hamar befogtak egy számomra nehezebb munkába.

Hogy minél többet tapasztaljak, Kincső megkért, tekergessem szép kifli formájúra őket. Az elején akárhogy próbálkoztam, nem sikerült tökéletesen, de néhány perc után belejöttem, szinte teljesen olyanok lettek, mint a profi kezek által készítettek. Ami öröm volt számomra, hogy a bejgli feltekerésében már jóval magabiztosabb voltam, ugyanis azt többször gyakorlom nagymamám mellett. A Búzakalász pékségben azt is megtanultam, hogy a bejglik lekenése során érdemes a tojássárgáját és -fehérjét szétválasztani, és előbb a sárgájával megkenni, majd azt hagyni megszáradni, és csak azután a fehérrel. Az ott töltött idő alatt több korábbi ismeretemet megerősítették, Kincső például elmondta, hogy a jó bejglik titka a sok pihentetés, amihez sok időre van szükség, és az is igaz, hogy a bejgliket érdemes megszurkálni.

Néhány óra ottlét után, ha akadt egy-két „üres percem”, míg az ott dolgozók épp olyan folyamatokat végeztek, hogy közben nem tudtak nekem újabb munkát adni, kerestem magamnak valami hasznos elfoglaltságot. Ilyen volt a kalandom a kókuszkocka elkészítésével is. Az előre felkockázott mézes piskótákat csokimázba kell mártani és kókuszreszelékbe forgatni. Ezt a műveletet kiemelten élveztem, egyrészt a csokoládéimádatom miatt, másrészt azért, mert sokkal kevesebb gyakorlatot és kézügyességet igényel, mint amikor tökéletesen egyforma pozsonyi kifliket vagy bejgliket kell csavargatni, tekergetni. Ugyanígy kerültem a perecek kiszaggatásához is, ami szintén viccesre sikerült, én ugyanis komótosan, precízen igyekeztem dolgozni, mire kiderült, ezt bizony villámsebességgel is lehet, sőt, úgy érdemes, ugyanis az én tempómmal valószínűleg jövő karácsonyra sem készülne el a megrendelt perecadag.

Napom utolsó tevékenysége a mézeskalács-készítés volt, a recept, melyet követnem kellett, nagyjából megegyezett az általam itthon is használttal. Azt tudtam, hogy az összeállított tésztát legalább egy éjszakát pihentetni kell hűtőszekrényben, de újdonságnak számított, hogy a cukormázzal történő díszítésnek igen fontos szabályai vannak. A frissen sült mézeskalácsot nem szabad cicomázni, mert könnyen előfordulhat, hogy megrepedezik rajta a festék. Épp ezért egy másik napon is visszatértem a pékségbe, hogy egy adag már kellően megszikkadt mézeskalácsot kidíszítsünk. Természetesen ez sem sikerült tökéletesen, nem végzem túl gyakran ezt a munkát, de ahogy egyre többet elkészítettem, mind jobban belejöttem. A pékségben töltött idő alatt  olyan tudással gazdagodtam, melynek a későbbiekben otthon is hasznát vehetem.