Rendhagyó művelődéstörténeti előadáson ve­hettek részt múlt csü­törtökön az egyetemisták. Fr. Urbán Erik OFM szerzetes, az erdélyi ferences rendtartomány elöljárója és Jonica Xénia levéltáros beszélgetése által betekintést nyerhettek a ferencesek történetébe.
– Számomra élmény volt a nagyaulában ülni és figyelni az előadók mondanivalóját. Azt az érzést juttatta eszembe, mint amikor gyerekként idősebb személy elbeszélését hallgattuk a régi világról. Viszont volt olyan rész is, ahol elérzékenyültem – osztotta meg élményeit Jakab Éva-Erika elsőéves hallgató.
Kifejtette: például amikor egy rendelkezés miatt bezárták a kolostorokat és a szerzeteseket elhurcolták, megjelent a milícia azzal a paranccsal, hogy húsz percük van a kolostor elhagyására. A hívek épp misére mentek, és kérték, ne vigyék el a barátokat, ezért estig a kolostor előtt maradtak. Az állam emberei meghátráltak, mivel azt hitték a hívekről, hogy ellenállók, és nem tudták, honnan verődött össze a nagy tömeg.
– Abban az időben az emberek kiálltak a hitükért, készen arra, hogy szükség esetén akár meg is védjék azt. Mi pedig szabadon mehetnénk templomba, mégsem tesszük – fűzte hozzá Erika. 
A kitartás ismét megmutatkozott, amikor a ferencesek azzal kellett szembenézzenek, hogy a vallási iskolákért harcolniuk kell a rendszerrel. Hiszen a második világháború után és a kommunizmus alatt rengeteg megpróbáltatáson mentek keresztül. Az állam teljesen el akarta lehetetleníteni őket: az inspektorok évente akár tizenkét alkalommal is megjelentek a helyszínen.
– Minden ilyen látogatáskor találtak valami kifogásolhatót, szőrszálhasogatóan belekötöttek még az ablakok elhelyezésébe is. Így az összes ablakot át kellett rakni, hogy megmentsék az iskolát. Ott voltak persze a román nyelvi akadályok is, hiszen akinek nem sikerült a nyelvvizsgája, nem taníthatott. Nem volt állami támogatás, és kevés volt a fizetés is. Így a magyar oktatók száma is egyre csökkent – tudhattuk meg fr. Urbán Erik OFM-től. 
Hozzátette: azonban nem­csak az állam jelentett kihívást számukra, hanem a gyerekhiány is, mert a hívek elfordultak az egyháztól és széthúztak, inkább állami iskolákba adták a gyerekeiket. Végig kellett nézniük, amikor Észak-Erdély visszacsatolásakor menekülési hullám söpört végig Románián. Ez a kitartás csakis az Istenbe vetett hitük és bizalmuk által lehetett sikeres. 
Nemcsak oktatással foglalkoztak, hanem népmisszióval is. A szerzetes meghatározásában ez „Krisztus kopogása a lelken, lélekmentő misszió, vallási áhítatosság”. Ezek az alkalmak öt-tíz napig tartottak, ilyenkor még a helyi kocsmák is be kellett zárjanak, hogy a férfiak is részt vegyenek a tanításokon. A csoportos oktatás mellett – kor és nem szerint külön, hogy mindenkit megszólíthassanak – gyóntattak és áldoztattak is, fejtette ki a szerzetes.
– Érdekesség, a fennmaradt iratokból kiderült, milyen feltételeket kellett szem előtt tartsanak, akik népmisszióval foglalkoztak: a megfelelő tisztálkodást, a pihenést, étkezést és az egészség megőrzését. Istennek fontos szerepe kell legyen az életünkben, hiszen ő az ember egyetlen támasza nehéz időkben – vonta le a tanulságot Erika. 

Ferencz Csilla