Hirdetés

Ország vagy kaszinó?

Minden várakozással ellentétben a panamakalap nem Panamában, hanem Ecuadorban készül. Nevének magyarázatára két történet is szolgál.

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 3 perc
Ország vagy kaszinó?
Fotó: Albert Ildikó

Minden várakozással ellentétben a panamakalap nem Panamában, hanem Ecuadorban készül. Nevének magyarázatára két történet is szolgál. Egyik szerint Theodore Roosevelt USA-elnök a csatorna építésénél, 1904-ben tett látogatásán ilyen kalapot viselt, és az újsághírekben nevezték először így. A másik szerint az élelmes ecuadori kereskedők az itt dolgozó munkásoknak adták el őket, hogy védjék fejüket, nyakukat a tűző napsütéstől. Ha majd megismerkedünk a készítésével és az árával, mindenki maga döntheti el, melyik a valószínűbb magyarázat.
Panama nevéhez fűződik még egy érdem. Ehhez tudni kell, hogy Dél-Amerikában az ünnepi népviselet mindenhol nagyjából hasonló. Szinte olyan, mintha két nagyon dúsan ráncolt rendkívül bő szoknyából állna. Egy hosszú valódiból és egy rövidebből, amely felsőrészként, mély dekoltázzsal, mintegy hatalmas fodorként öleli körül a vállakat. Ez a spanyol népviseletből ihletődött gyönyörű ruhaköltemény aranypénzekből, láncokból, egyéb mütyürökből és színes pomponokból komponált nyakékkel, a hozzáértők szerint, Panamában a legszebb. Mi is láttunk egy nem túl díszes változatba öltözött, eléggé élemedett hölgyet, akit a székesegyház előtti téren fotóztak a helyi szakik, akikhez csatlakoztunk mi, álmélkodó turisták is.
Panama irodalmáról és művészetéről nem igazán találtam anyagot, ismert szépírókat, lefordított műveket, galériákat, mint ahogyan jártunkban-keltünkben sem találkoztunk utcán festegető művésszel vagy munkáit kínáló népművésszel. Létezik ellenben a maga is hírszerző John le Carrénak, az ismert kémregényírónak egy könyve, A panamai szabó, melyről érdemes itt megemlékeznünk. Nemcsak tragikomikus és szellemes a történet, de nagyon megfontolandó igazságokat is megfogalmaz a szerző, néha olyat, amely az egész latin-amerikai társadalomra érvényes: „Panamában, mint örömmel közölhetem, nincs faji megkülönböztetés, de nem nagyon szeretik a sötéteket, főleg az újakat, és az arcok úgy fehérednek, ahogy hágunk fölfelé a társadalmi létrán. Ezt nevezem én rangkórságnak.” A cselekménye nagyjából ugyanaz, mint Graham Greene Havannai emberünk című regényének. Harry Pendel jó hírű panamavárosi szabó műhelyében egy nap, valami nehezen kideríthető okból – talán, mert bevándorló, felesége a Panama-csatorna távlati tervezési tanácsadójának a titkárnője, és a mestersége következtében sokan megfordulnak nála – kiválasztják és megkörnyékezik, hogy dolgozzon a brit titkosszolgálatnak. Nehezen, de vállalja. Különösen, miután kiderül, hogy ismerik saját kitalált élettörténetének valódi változatát is. Aztán reménytelenségében, hisz maga sem tudja, hogyan kell ezt az egészet csinálni, megkomponál (újra) egy történetet, ezúttal a megfigyeléshez, melyhez papíron beszervez jó néhány csak névleg létező ügynököt, köztük még a saját feleségét is, a jutalékokat pedig ő zsebeli be. „Pendel azért hazudott, hogy alkalmazkodjék. A helyes dolgot mondani minden időkben, akkor is, ha a helyes dolog itt, az igazság pedig másutt.” Mert, írja más helyütt: „A világon minden igaz, ha eléggé komolyan veszed a kitalálást és szereted azt, akiért kitaláltad.” 
És mivel a panamai élményeimnek is a végére értem, hadd zárjam ezeket szintén le Carré meglátásával: „Panama nem ország, hanem kaszinó.”
 





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!