Sok jelzővel illethető Ma­rosszentgyörgy: több nemzetiség együttélésének helyszíneként az egyik legdinamikusabban fejlődő településként tartják számon. Olyan község ez, ahol a döntéshozók a szociális kérdések orvoslásában látják a jobb élet lehetőségét. Szoros, sokéves együttműködés fűzi az önkormányzatot a Gyulafehérvári Caritashoz, akarat, áldozat és vissza nem térítendő támogatások sora vezetett oda, hogy a gyermek befogadóbb környezetbe szülessen, a tanulás joga járjon is, jusson is mindenkinek, a családok hagyományaikat megélve tudjanak helytállni a világban. Könnyű ezt megírni pár mondatban – a folyamat, melynek eredményeit ma láthatjuk, csak azok számára ismert, akik részt kértek belőle. 

Változások nemcsak számokban

Már működött a korai nevelés, iskolásoknak kompetenciafejlesztés, tinédzsereknek családsegítés és idősprogram, amikor a polgármester és a Caritas-igazgató megállapodott: a felzárkóztatásra, a békésebb együttélés érdekében szélesebb körű szakmai tevékenységre van szükség Marosszentgyörgyön. Így kezdődött 2013-ban egy felmérés a szociológusként végzett és a programban alkalmazott Récsei Mária vezetésével, egyetemisták bevonásával, hogy a családlátogatások és adatgyűjtések során a valóságról képet alkothassanak a segíteni akarók. Az adatok ma is aktuálisak: a településen élő romák egy része a tudást értéknek tartja, a tanulást támogatja. Ez lényeges, hiszen csak kárt okoz, ha olyasmit erőltetnek rájuk, amit ők maguk nem akarnak. Mint ahogy nem lehet távolról kitalálni, hogy mi emelné életszínvonalukat, és azt kéretlenül rájuk tukmálni. 
Az évtizedes munkának van látszata. Maros­szent­györgyön már nem olyan egy­szerű az iskolaelhagyás, és ha külföldre megy a szülő, gyermekéről nem feledkezik meg. Ezek a számokban is kifejezhető változások. Közelebb lépve e közösséghez, azt is megláthatjuk változásként, amikor az anya örvendeni kezd kisbabájának. A házhoz járó szakemberek megállnak pár percre a küszöbön, nem zavarnak, hisz anya odabent mondókázik negyedik gyermekének... És magának is. A hároméves kicsik korai fejlesztésre járnak csoportokban, s van, akit időnként szülei is elkísérnek. Az óvodások készségfejlesztéshez jutnak, hogy megtanulhassanak később írni, olvasni, számolni, az előkészítősök pedig már tudják, hogy mi a sok, mi a kevés. Az elemisták ebéd után pótolják a tudást, a felső tagozatig eljutottak a serdülőkor bonyodalmairól, magukról is többet megtudhatnak, az édesanyák pedig sütni-főzni, családot összetartani tanulnak. 

 Egyszer valaki őket elfogadta

Mi volna, ha egyik napról a másikra lakat kerülne a fejlesztés ajtajára? Récsei Mária számba vette a lehetőségeket:
– Sokkal több lenne az agresszió a közösségben, biztos, hogy több gyermek halna meg, akár éhen, akár abúzusban. Több lenne az iskolai lemorzsolódás. Azáltal, hogy vagyunk, van egy szem a közösségen, tudják, hogy látjuk őket, és van egy érték, amit képviselünk. Biztos vagyok benne, hogy a gyermekeknek az itt szerzett élmények kapaszkodók lesznek. Eszükbe fog jutni a kellő időben: egyszer valaki őket elfogadta. Egy fél évig őt mindennap valaki köszöntötte, mindennap dicséretet kapott. És ezek az emlékek felnőttkorban éles helyzetben aktiválódnak majd. Én azért vagyok itt, mert ebben hiszek, ha ő jobbat akar magának, s én tudom, akkor támogassam – ennek a népnek jár az esély.
Jár és jut esély azoknak, akik a Caritas adta lehetőséggel élnek. De ez nem inkubátor, ahol pár elhivatott naponta váltja meg a világot. Kalákások kellenek. Az élet igazolta, hogy a láthatónál több az igénylő és a jóakaró is. Nemrégen két kalákással találkoztam a központban.

Ági néni, Buba néni

Ági néni szilveszterkor 73 éves lett, benne van a korban, mondja csillogó szemekkel, nevetve. Barátnője biztatására lett önkéntes... Tulajdonképpen az volt egész életében.
– Gyergyóremetéről származom, ott is érettségiztem. Egész kicsi koromtól – mivel késői, harmadik gyermek vagyok, a Jóisten szüleimnek két fiú után adott egy kislányt – bátyám gyermekeire vigyáztam. Belenevelődtem. Sütni-főzni nagyon szerettem, édesapámtól örököltem, ő a katonaságnál szakács volt. Már ötödikes koromban elkészítettem az első süteményemet, aztán recepteket kértem, s azokat kipróbáltam, még a paradicsomos kavart tésztát is – mondja, azt tervezve, hogy az itteni anyukáknak is megtanítja egyszer ezt az olcsó finomságot.
Gyergyóremetéről férje ösz­tökélésére költöztek Ma­ros­­szent­györgyre. Amikor a ma­gániparnak befellegzett, a hosszú telek nem mutattak eny­hülést, az építkezésben dolgozó családfő olyan helyre vágyott, ahol az éghajlat kevésbé cudar, a gáz be van vezetve, a gyermekei jobb körülmények között nevelkedhetnek. Felesége nem ellenkezett, de mivel az idegenben rokonok nem voltak, rámaradt a kapcsolatépítés feladta. Otthon varrta a bőrkesztyűket, a környékbeli idős asszonyokat meghívta egy kávéra, beszélgetésre, így tudott meg egyre többet új lakhelyének szokásairól. Befogadó közösséget talált, három gyermeke iskolából hazajövet bárkihez betérhetett, jó fogadtatásra, egy tál meleg ételre számíthatott. Amikor üzleti eladó lett Ági néni, még inkább érzékelte a szentgyörgyiek pulzusát, és ha otthon háziszappant főzött, tudta, nem csak a saját szükségletre kell az. Nehéz sorsú asszonyok panaszkodták: szülés előtt állnak, és nem lesz majd, amivel mosni a pelenkát. Lett. Ági néni másnapra vitte a szappant. Vagy vette a kenyeret az éhesnek, vagy vitte otthonról, amit a kamrában talált, vagy éppen szervezte az adakozókat, hogy mindenkinek ünnep lehessen a karácsony.
A hatvanhat éves, ötszörös nagymama, Buba néni is Gyergyóremetéről származik. 
– Apukám egy szekérrel és egy lóval jött el a látatlanba, én már itt születtem 1958-ban. Azzal indított itt, hogy átverték: földet akart venni, s mivel tél volt, annak is tűnt. Tavasszal derült ki, hogy egy tó van a telken, egy szemétlerakó, a konzervgyári hulladék került oda. De hogy milyen gondoskodó a Jóisten! A lóval és szekérrel megoldották a feltöltést, amíg viszont még konzervek lebegtek a víz tetején – épp nemrég emlegette a nővérem –, egyet-egyet kihalásztak, s meg is ették. Nagyon szegényen kezdtük itt az életet. Abban az időben jobban figyeltek egymásra az emberek. Jövevények voltunk, támogattak. Mi is befogadók voltunk, olyan volt a házunk, mint a vásárhelyi kisállomás, jöttek-mentek az emberek.
 A nehézségtől nem kell félni

Örökölt sors a segítés – Buba néniékkel együtt nevelkedett árván maradt unokatestvérük, és házuk nyitva állt mindenki előtt, aki kérni érkezett. Buba néni a bútorgyárban, majd az áramszolgáltató vállalatnál dolgozott.
– Voltak nehézségek, de én máig hiszem, azok segítettek a fejlődésben. Ma is mindenkinek azt mondom: a nehézségtől nem kell félni. Mindennap rászorulunk mindannyian valamire. Egy szép szóra, egy mosolyra, beszélgetésre. 
Abban is hisz a nyugdíjas, víg kedélyű asszony, hogy kérni érdemes.
– 2005-ben volt az én fogadalomtételem. A műtőasztalon történt. A Jóisten úgy döntött, hogy életben tart, azt mondta, megment, velem lesz, ne féljek. Ez egy pluszlöket volt, hogy megfogadjam: ágyba csak akkor fekszem be, ha már mozogni sem tudok, addig azt teszem, amit Isten kér tőlem. Ezt kérte, hogy családok támasza legyek. Amit tudok, mindent adok – meséli Buba néni, és segítőtársa, Ági néni is abban hisz, hogy adni érdemes:
– Nekem minimál­nyug­díjam van. De a Jóisten segít! Több a boldogságom s az örömöm, mint másnak a sok pénzzel.
 Ne csak a gazdagoké legyen a finom, a szép

Ez a két asszony három esztendeje a caritasosok hívására beállt önkéntesnek a generációk közötti kötelék erősítéséért. Főzni, sütni, kézimunkázni, háztartást szervezni tanítanak fiatal lányokat, anyukákat s persze azok gyermekeit is, mert a programok végére rendszeresen megjelennek az iskolából érkező főkóstolók is. Ági néni az ételkészítésben és kézimunkázásban jeleskedik, Buba néninek fő erénye a kreativitása, azt mutatja meg a résztvevőknek, mi mindent lehet kevés pénzből előteremteni a család javára.
– Tizenéves lányokkal kezdtük a munkát, az első a laskakészítés volt. Aztán amíg az kelt, az asztal körül alkottak valamit. Olcsó alapanyagokból alkotunk, a kreativitást fejlesztjük, mert az az egész életre kiterjed. És közben folyik a beszélgetés, ami nagyon fontos. Most, hogy két éve édesanyákkal és gyermekeikkel is tartunk közös foglalkozást Csejden is, beszélgetünk a hagyományainkról, szokásainkról és arról, hogy mi is éltünk szegénységben.
Arra fókuszálnak, mondja Ági néni, hogy ne csak a gazdagok kiváltsága legyen a finom, a szép teremtése. 
– Nagymamák vagyunk közöttük. Amit örököltünk, azt adjuk tovább, ők pedig továbbviszik a gyermekeik gyermekeinek. Adná a drága Jóisten, hogy sokan jöjjenek ezekre az együttlétekre!
Sütöttek már együtt bejglit, aranygaluskát, és tettek el télre lekvárt. 
– Egyszer az volt a vágyuk, hogy süssünk piskótát. Én vittem a konyhai robotot, ők használták, örvendtek, s felfogadták, otthon is kipróbálják a piskótasütést. Egyszer csak küldik a képeket... Nagy élmény volt látni. Aztán ez szokás lett: amikor a palacsintasütést megtanulták, arról is képeket küldtek. Jó volt, amikor az anyukákhoz társultak az iskolából éppen érkező gyermekek. Amíg az anyukák bent sütöttek, mi velük citromfüves hűsítőt készítettünk, volt kavargatás váltásban, főkóstolás, véleményezés, és a legvégén kijelentették: ilyen finomat ők életükben még nem ittak. Kértek is citromfűgyökeret tőlünk, hogy az udvarukon termeszthessék – mondja a két asszony, és se szeri, se száma az élményeiknek. A ruhaosztás is felejthetetlen emlék: a segélynek szánt ruhákat szépen kirakták a teremben, bárki bármit választhatott, és így nem könyöradomány, „felruházás” lett belőle, hanem divatbemutató, sok kacagással.

 Nem tudják, miből maradnak ki

– Mi szeretünk idejárni. Látom idős asszonyokon, hogy otthon ülnek, unatkoznak. Nem tudják, miből maradnak ki – hangzik el szinte szó szerint ugyanaz a két asszony szájából, akik míg Isten is úgy akarja, folytatni akarják ezt a munkát. Érthető, hisz közük van ahhoz, hogy a kis házakból süteményillat szállingózik, hogy nyáron a télre gondol a lekvárfőző asszony, hogy a gyermek tudja, csak az udvarra kell kimenni, és ott terem az ízes limonádé egyik hozzávalója. Ezek a gyermekek, ha felnőnek, továbbadják az örökséget gyermekeiknek.