Hirdetés

Nővérünk

Urbán Erik ferences tartományfőnök
Becsült olvasási idő: 3 perc

Szülőfalumban, Krasznabélteken két temetőkert van. Mindkettőben nyugszanak családtagok, rokonok, ismerősök. Gyermekkorom emléke, hogy november első napjain a család felkereste azokat. Ma is ezt teszi, miközben virágot, gyertyát, mécsest helyezünk el a szeretteink sírhantjain. Anno mi, gyerekek előszeretettel gondoskodtunk arról, hogy a gyertyák csonkig égjenek, elviselve csendben az ilyenkor keletkezett kisebb égési sérüléseket. A család felnőtt tagjai némán álltak a sírok mellett, olykor a legszükségesebbet suttogva, megosztva egymással. Ez a csend beszélt, ez a csend aktív volt. Ez a csend imádkozott, imává formálódott, ez a csend kapcsolatot teremtett az élők és elhunytak között, ebben a csendben megannyi emlék életre kelt. Felnőve több helyen, több alkalommal, egészen közelről találkoztam a halállal, az elmúlással, „aki elől élő ember el nem futhat” (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz). Voltak közös pontok ezekben a találkozásokban, de számomra a hozzám közel állók „elmúlásának koreográfiája” mindig más volt, mint amire számítottam. 


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés


Napjainkban egyre több az érzés, amelyeket tömörítünk a halál misztériumával találkozva: gyász, kétségbeesés, fájdalom, üresség, hiány, béke, hála… A halállal szemben szótlanok vagyunk, feszültséget élünk át, mert egy személy elvesztése a mi létünk egy részének az elvesztését is jelenti, azonban a szomorúságban mégis van egy ünnepélyesség.
Mindenszentek ünnepe, halottak napja, e két nap és az ezeket követő napok hangsúlyosabbak: szembe akarunk nézni a halállal, ki nem mondottan is azt kérjük a Teremtőtől, hogy nagyobb hittel fogadjuk „nővérünket, a testi halált” (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz). Panaszommal, fájdalmammal imádkozok, énekelni kezdek és jobb lett nekem. Kimegyünk a temetőkertbe, szeretteink nyughelyéhez, ápoljuk az emléküket, és tudjuk, hogy a valódi találkozás a szent liturgiában történik meg, dicsőítve azt, aki egyedül Szent. És szent mindaz, ami hozzá tartozik, „exisztenciális párbeszéd és párbeszédes exisztencia” (Barsi Balázs OFM), amely segít a visszatalálásban, az egység megteremtésében, az elszakadt ember egységre való találásában Krisztusban, aki halálával legyőzte a halált és életet ajándékozott nekünk. 
„Laudato si mi signore, áldott légy / Ha jön a jó halál, ha eljön majd a vég. / Boldogok, akik Benned múlnak, / Veled élnek, veled halnak. / Te vagy a fény. / Te vagy a fény” – fogalmaz találóan Ferenczes István: Csíksomlyói Naphimnusz című versének utolsó strófájában. Dicsérettel kezdődik, mint az előző versszakok, a dicséret tárgya maga a Szent, az Isten. A versszak szavait ízlelgetve Szent Pál szavait hozzák rezdülésbe „…közülünk ugyanis senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14-7-8) „Emberi személyek, istenfüggő élőlények” (Kellermayer Miklós), szabadok és felszabadítottak vagyunk, ennek ellenére ott a kísértés minden ember életében, hogy tényleg Benne „múlunk, élünk, halunk”? Azzal, hogy a teremtett ember úgy zarándokol az élet útján, hogy keresi a kapcsolatot a Teremtővel, az alagút végén felismerve, hogy akiben élünk, mozgunk és vagyunk, „Te vagy a fény”, a halál nővérré válik – ahogy megénekli Assisi Szent Ferenc (+1226) a Naphimnuszban, aki kézen fogva, megkönnyíti a „tranzitust”, és az Istenhez vezető úttá lesz. Addig is szívleljük meg közösen, te és én, nap mint nap, kérve és imádkozva József Attila: Nem emel föl című versének egy sorát: „Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.”





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!