Az Erdélyi Kárpát-Egyesület éves túratervének megfelelően minden hétvégén túrázni hív. Nem kell mindig messzire menni, mi nagyon szép helyen élünk. Karnyújtásnyira van az élmény, a kikapcsolódási lehetőség. Van nekünk Hargitánk, Hagymásunk, na meg a Csíki-havasok és a gyimesi patakok is várnak. Se vége, se hossza a jelzett turistaösvényeknek, koptatjuk is szívesen, nem ritkán évente ugyanazt, vagy éven belül többször is visszatérünk egy-egy helyre. Tavasszal figyeljük, ahogy ébred a természet, a madár, a bogár, a rügy, meg minden; nyáron ahogy virágba borul és illatozik; ősszel a színeit, gombáit csodáljuk, télen pedig a szikrázó fehér csendjét hallgatjuk.
Az elmúlt hétvégén a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület lelkes túravezetői, Balázs-Bécsi Rozália és Kocsis György a Dél-Hargitára hívtak. Jártunk itt már többször, mégis mindig szívesen jövök erre a tájra, ahol puszták sorakoznak, egy-egy erdővel színesítve az útvonalat. Még sötét volt, mikor a szemerkélő esőben elhagytuk a Vásárhelyre tartó kisbuszt, amivel a Tolvajos-tetőig utaztunk. Innen indult túránk gyalogos része.
A szokásos köszöntés, ismerkedés, túraútvonal ismertetése után indultunk is. Rögtön az elején letudtuk egy részét a 300 méteres szintkülönbségnek, mert a Karós-puszta sípályával kezdődik. Kicsit elidőztünk a valaha jobb időket megélt sípálya tetején, és felidéztük, hogy hányszor, hányféle arcát mutatta a természet. Láttunk a felkelő nap által tűzpirosra festett eget, de olyan sűrű ködöt is, hogy a közeli ház kutyái azt se tudták, merre kell ugatni, vagy éppen hótalppal a lábunkon érkeztünk, mert másként nehéz volt a járás a nagy hóban.
A Karós-puszta néveredetével eddig nemigen törődtem, így most sem, inkább csendesen és éberen ballagtam tovább. Reménykedve figyeltem, hátha látok va’ egy korán kelő erdőlakót… Úgy látszik, nagy részük nem a kék sáv turistajelzésen közlekedik, csupán két őz bámult ránk olyan csodálkozva, mint reggel a kisbuszban maradt utasok, mikor a semmi közepében, a sötétben leszálltunk. Az őzek jól megbámultak, aztán épp olyan szaporán, ahogy jöttek, beiramodtak a sűrűbe, így a 15 fős csapat utolsó tagjai csak a vadászberkekben tükörnek nevezett hátsójukat láthatták.
Ilyenkor mindig megfogadjuk, hogy csendben megyünk tovább, hátha látunk még vadat, de pár méter után erről rendszerint meg is feledkezünk. Megelégedünk a nyomokkal, azok mellé nem kell csend, így vidáman sztorizgatunk… Szinte mindenhez emlék fűz, a soron következő Tekerő-pusztán valamikor nagy köd volt… jaj, dehogy tévedtünk el… csak „csináltunk egy buklát”, amit a sűrű ködben szokás. Nekünk sikeresen összejött, azóta „szemmel tartjuk” egymást!
A Tekerő-pusztáról újra erdőbe értünk. Tavaly itt, a Talaboron, ez a csendes bükkös nyögött az ágaira fagyott, jeges hó súlya alatt. Tépázta a szél igen-igen, mi pedig olyan sebtében haladtunk át rajta, hogy lábunk se érte a földet. Idén szép arcát mutatta az újonnan érkezőknek.
A soron következő Édesvíz-puszta szélén – mint eddig is többször a túránk során –, túravezetőnk ismertette a minket körülvevő hegyek-völgyek-patakok nevét, de jól láthattuk a fehér hósapkás Fogaras-hegyláncot is. Innen egy fiatal bükkös között vidáman kanyargó, nyáron madárfüttyös, keskeny úton haladtunk tovább. A Karóssal ellentétben, a Hirtelen-puszta nevét hamar megfejtettem, mert olyan hirtelen tárult elénk, hogy nemcsak meglepődik, de meg is éhezik az ember, főleg mikor megpillantja a kis erdészházat a puszta szélén. Nem lehet innen egyhamar elmenni! Mi is ráérünk, így hát letelepedünk és elővesszük az elemózsiát. Egy ilyen helyen jólesik a szalonna, közben hallgatjuk túravezetőnk színes gyermekkori emlékeit. Két falat között, a tájat nézve, eszembe jutott Wass Albert: „Szegények azok, akik nem érnek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek.” Örvendtünk mi már napfénynek, fagyott már rá a kezünk a hagymára, ázott már be a bakancsunk és pirította pirosra arcunkat a jeges szél itt az erdészháznál. Készült itt mindig vidám csoportkép, most is ez volt utolsó dolgunk, majd útra keltünk. A puszták sorából már csak Bilibók hiányzott, ahová olyan lendületes, vidám tempóban érkeztünk, hogy már bánni kezdtem, hogy lassan vége a napnak, és magunk mögött hagyjuk a telet váró tájat.
Zsögödbe érkezve túravezetőink vendégszeretetét élvezhettük, ahol megtapasztaltuk, hogy a zsíros kenyér úgy a legfinomabb, ha sáros bakanccsal, 18 km után barátok közt szeled, kened, sózod...
Köszönjük, hogy új élményt gyűjtöttünk együtt!

Márton Adél,
Csíkszereda