Jánosi Ágnes nem szokványos ruhatervező: az alkotás mellett szóban és gyakorlatban is igyekszik átadni az általa képviselt szellemiséget. A vizuális művészeteken túl olvasmányokkal és beszélgetésekkel próbálja megreformálni a tömeggyártás és a szépség­ipar áldozatául esett nőket, valamint kutatja, megéli és elbeszéli a nőiesség megszámlálhatatlan variációit. Külföldi útjai után hazatért Székelyföldre, mert hiszi, hogy még mindig van, ami itthon a jövőbe mutat – jobban, mint bárhol másutt. – Mesélj magadról, hogyan lett belőled ruhatervező? – Sepsiszentgyörgyön élek, de jelenleg sokat tartózkodom Udvarhelyen. Korábban Csíkszeredában is tartottam ruhatervezés-képzést, szóval időszakosan egész Székelyföld-szerte tevékenykedem. Anno Temesváron kezdtem el a tanulmányaimat, majd ezt követte Párizs, Budapest, végül pedig Finnországban vettem részt egy szakmai gyakorlaton. A kezdetekről azt tudnám elmondani, hogy középiskolásként egy olyan utat kerestem, ahol azt a rengeteg ötletet és gondolatot, ami a fejemben volt, ki tudom fejezni. Akkoriban a nőiség, a formák, a színek érdekeltek, így kerültem a ruhatervezéshez. Viszont ez az érdeklődés mára már a külső szépségről áttevődött a belső szépségre. Azt a formavilágot és mentalitást, amit képviselek, inkább értékrendszernek tartom, mintsem divatnak vagy kizárólag a ruházatra kiterjedő alkotási formának. Időközben nagyon érdeklődni kezdtem a nő és nőiesség archetípusai iránt: hogyan hat ez a milyenség egy nő kapcsolataira, gondolkodására, viselkedésére? A most májusban, Székelyudvarhelyen tartott előadáson is erről a témáról beszéltünk, egyfajta tabudöntögető, elmélyítő foglalkozás volt, ahol végezetül közösen készítettünk egy-egy fejdíszt, amiben mindenki a saját ízlését, személyiségét formálta meg az együtt töltött idő megkoronázásaként. – Mi az oka annak, hogy ilyen mélyen érdeklődsz a női karakter iránt? – Valójában ez önismereti folyamat. Sokan, sokféle indíttatásból választjuk ki saját pályánkat, hivatásunkat, de nem ritka, hogy – profán szóval élve – a „szakmánk” a személyes fejlődésünkről szól. Ez az alapja annak, ahogy egyre többet értünk meg a világból, és ez rugalmassá, önazonossá tesz. Az én filozófiám szerint mindig az adott kor megélése teszi lehetővé, hogy minél nagyobb mozgásterünk legyen a világban. Gondolok itt a fiatal, szűzies korra, a kamaszkori lányszövetség időszakára, majd a periódusra, amikor a párkapcsolat, az érzelemalapú, nemi szövetség kerül fókuszba, amit a szerető karakter kibontakozásának nevezünk. Ebben az időszakban a férfiakkal kötött kapcsolatban keressük a kiteljesedést, a szenvedélyben éljük meg nőiességünket. Aztán jön az anyai szerep, amit az életadás és az abból fakadó gondoskodás határoz meg. Ebben a periódusban több szakasz is szóba jöhet: az amazon, a bölcs, amikor tisztában vagyunk képességeinkkel, és ez egyfajta kiteljesedést ad. Ennek a „kategorizálásnak” az a tétje, hogy meg tudjuk kívülről állapítani, hogy éppen hol tartunk. Ez azért fontos, mert így önazonosak lehetünk: arra koncentrálhatok, ami vagyok, és így kevesebb a kibillenés lehetősége. Például anyaként ne szorítsuk háttérbe a nőiség olyan minőségeit, mint a szerető, mert ennek a típusnak is létjogosultsága van. Tömören ez lenne a lényege annak, ami engem foglalkoztat: valamiféle rálátás önmagunkra, női szerepeinkre. [caption id="attachment_157140" align="alignnone" width="1707"] Fotó: Fejér Bernadett[/caption] – Milyen a befogadói kör? Mivel találkozol, amikor Székelyföldön ezt a gondolatot közvetíted egy előadáson vagy műhelymunkán? – Nagyon erős interakcióba lépünk a résztvevőkkel. Bennem is volt egy tartózkodás, hogy mit lehet mondani úgy, hogy ne is legyen sok, de azért félretegyük a szemellenzőt. Azt tapasztaltam, hogy ma a nőiességről ilyen minőségben beszélni gyakran egyet jelent rengeteg múltbeli sebbel és frusztrációval való szembenézéssel. Persze egy nap alatt nem történik átalakulás, inkább a gondolat elindításáról van szó. Ilyenkor ajánlok könyveket, beszélgetünk és leülünk, megéljük, megbeszéljük azt, hogy mit érzünk vagy mit gondolunk. – A külföldi tapasztalataid hogyan járultak hozzá a mostani tevékenységedhez? – A különböző kultúrák rálátást adtak arra, hogy ezeket a tárgyalt típusokat és a nőiességet hogyan éljük meg különböző társadalmakban. De én azért jöttem haza, mert tapasztalataim szerint itthon kiváltságos helyzetben vagyunk: az emberek vidéken még nem távolodtak el teljesen a természetes környezetüktől. Mindazt, amiről beszélek, el lehet mondani egy nagyvárosban, de csak akkor válik hitelessé, ha meg is tudjuk élni. Egy lótó-futó világban el lehet ültetni az emberek fejében valaminek a magját, de nagy változást csak ritkán tudunk elérni. Úgy érzem, itthon még van időnk magunkra. Persze nem a nagyanyáink életviteléhez kellene visszatérnünk, csak jó lenne új formába helyezni azokat az alapokat, amelyek a kultúránkból erednek. Gondolok itt értékrendszerre, életmódra. – Hogyan kapcsolódik a ruha mint alkotás ehhez a szellemiséghez? Ruhatervezőként meg tudod formálni ezt a gondolatiságot? – Természetes anyagokat használok, és van egy letisztult ízlésvilág, ami a darabjaimra jellemző. Fontos, hogy számomra a ruha csupán egy forma arra a gondolatiságra, amit képviselek. A képzésekkel, amiket tartok, pontosan azt próbálom megelőzni, hogy a tervezés és az alkotás – mondjuk a megélhetés miatt – tömeggyártássá váljon. A ruháimnál lét­elem az ősi nőies jelleg, és ugyanezt próbálom átadni a képzéseken is. Erre alkalmas színtér a Babba alkotóműhelyem, valamint a felnőttképzéseim a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában. [caption id="attachment_157138" align="alignnone" width="1707"] Fotó: Fejér Bernadett[/caption] – Látszólag két erős tendencia van uralkodóban napjaink öltözködésében: a fast fashion, avagy tömeges divatcikkek halmaza, valamint a hétköznapi ember számára sokszor felérhetetlen árú, fenntartható divatnak nevezett jelenség. Mit gondolsz alkotóként a kortárs divatról? – Úgy hiszem, mindenképpen fontos, hogy egyéniségünk, de akár önmagunk keresése is visszatükröződjön öltözködésünkben. A tömegcikkek esetében az a legnagyobb buktató, hogy amit leemelünk az áruház polcáról, annak nagyon kevés esélye van, hogy méretben, színben, formában kapcsolódjon a személyiségünkhöz. Összességében a termékek iránti bizalomra vagy a vásárlási folyamatban ennek a bizalmi kapcsolatnak az újbóli kialakítására lenne szükség. Jó lenne, ha csak kevés ruhánk lenne, de azok közül mindegyik minket tükrözne. Persze ezt nem egy állandó, sematikus állapotként képzelem el, hiszen nem rendelkezhetünk mindig egy stabil, kifinomult stílussal, de épp ez lenne a lényeg – a periódusokkal meg az élethelyzetekkel párhuzamosan alakuljon a ruha is, amit felveszünk, és ne a profit diktálta divat szerint vásároljunk.

Demeter Adél-Hajnalka

[caption id="attachment_157139" align="alignnone" width="1707"] Fotó: Fejér Bernadett[/caption]