A domboldalon vagy két tucat ember lézengett. Néhányan gom­bák után matattak a ha­vasi fűcsomók közt, mások pok­rócokon, leterített kabátokon üldögéltek. Egy éltesebb úr ösz­szecsukható horgászszékben szunyókált. Mások párban vagy kisebb csoportokba ve­rődve, céltalanul bóklásztak a kopár lejtőn. Egy húsz év körüli párocska elmélyülten csókolózott. 
– Na, ezek is mindjárt meg­eszik egymást… – szuszogta egy középkorú asszony, aki egy összecsavart pléddel a hóna alatt fixírozta a fiatalokat. Férje, egy ugyancsak túlsúlyos férfi, nem szólt semmit, gyakorlott mozdulatokkal pakolta kifelé egy színes reklámszatyorból a hegyre felhurbolt holmit: éte­lesdobozokat, műanyag vágó­deszkát, piros-fehér kockás ab­­roszt, flakon sört, összerakható napernyőt.
– Egyél zöldséget is, mert megcsömörlesz! – reccsent egy narancssárga pokróc irányából egy szigorú női hang. A csoport egyetlen gyermek tagja elenged­te füle mellett a szülői intelmet, szótlanul tömte magába az előre lesütött kolbászokat. 
– Pedig idetettem! Ide, a belső zsebbe! – morogta idegesen va­lami mohás kő mögül egy borostás férfi. A fe­je búbján virító kopasz folton apró szemekben gyöngyözött az izzadság, mi­közben dü­hödten dobált kifelé egy fe­kete hátizsákból mindenféle ruhát, zacskót, naptejet, üdí­tőspalackot. Alig hallhatóan a párja is ott duzzogott mellette, de a kisujját sem mozdította.

Monoton kántálás jajdult be­le az alpesi tájba. Nagy szakállú, fekete csuhás alakok tűntek fel a borókabokrok közül. Egyi­kük, egy rozoga térdű vén­ség, hatalmas feszülettel a vállán rogyadozott kifelé a po­ros ösvényen, míg ketten tá­mogatták. A hegy túloldalán, egy szikla szélárnyékában meg­­bújó kolostorban éltek, katonai helikopter hozta-vitte őket a völgybe és hordta fel nekik az utánpótlást. Megálltak és megpróbálták talpra állí­tani a böhöm keresztet. Bo­tokkal, kövekkel akarták meg­támogatni, de a hegyi szél erő­sebbnek bizonyult a hitbuzgó igyekezetnél. Végül gyöngéden a fűbe döntötték a kegytárgyat, és tanácstalanul néztek az ősöreg barátra, aki lobogó hajjal, csípőre tett kézzel szemlélte a műveletet. Megvonta a vállát, és széttárta karjait: evvan.
A mindaddig lézengő embe­rek lassan a földre telepedtek. Egy színes bermudás egyén kis ter­peszben, kezével ellenzőt tartva meredt a naplementébe. Árnyéka éppen a horgászszékben szu­nyókáló öregemberre vetült, aki ettől felébredt. Kábán pislogott egy darabig, majd botjával meg­kocogtatta a bermudás térdét:
– Menjen már arrébb! Így semmit se fogok látni!
A bermudás vagy fél lépést tett jobbra, majd egy zacskó szotyit vett elő, felbontotta, és köpködni kezdte maga körül a héjat. Időközben a kopasz is megtalálhatta, amit korábban keresett, mert csendben ül­dö­géltek párjával a kő mellett, és négyzet alakú, sötét üvegeken át bámultak bele a naplementébe. Az öregember egy hegesztőmaszkot húzott elő a széke alól, volt, aki több rétegben összeragasztott DVD-n át kémlelte a látóhatárt, mások meg csak egyszerű nap­szemüveget viseltek. A me­nedékház közelében ma­ga­sodó átjátszótorony keskeny lét­rá­ján szorgalmasan igyekezett felfelé valaki. Amint felért, egy fényképezőgépet vett elő az oldaltáskájából, meg egy ak­navető méretű objektívet. Ezt látva többen is a fejüket csó­válták, sóhajtoztak, hogy bez­zeg egyeseknek…
A narancsszínű pléden a kisfiú nyűglődni kezdett. Az anyja egy darabig türelmesen hallgatta a hisztit, majd ránézett a karórájára, és szinte súgva csitította:
– Mosolyogj, mert azonnal kezdődik! Csak egy hatalmas, fehér villanás lesz, mint egy cso­portfényképezés…