Hölgyválasz rovatunkban vezető tisztséget betöltő Hargita megyei nők mondják el, ők hogyan látják a világot és a benne betöltött szerepüket. Lázár Csilla édesanya, a csíkszeredai Spektrum Oktatási Központ igazgatója, illetve a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője, aki nap mint nap bizonyítja, hogy itt az ideje lebontani a nőkkel szembeni előítéleteket.

– Hogyan lettél az oktatási központ vezetője?

– Mondhatni, véletlenül. Kocsis Erika, az oktatási központ korábbi igazgatója 2013-ban úgy döntött, pályát változtat, és jó vezetőhöz illendően gondoskodni akart a folytonosságról. Jómagam 1999-től dolgozom itt, akkortájt projektmenedzserként. Hogy milyen folyamatok mentén választottak az oktatási központ vezetőjének, azt nem is nagyon tudhatom pontosan, mert 2011–2013 között éppen a harmadik gyermeknevelési szabadságomon voltam. Kiváló kollégáim voltak, vannak azóta is, sok mindenben ügyesebbek is nálam, ami miatt mégis én lettem a „kiválasztott”, az talán annak tudható be, hogy sokféle személyiségű emberrel tudok egyformán jól dolgozni, együttműködni. Az igazgatóság amúgy nálunk nem egy „hűdemekkora” dolog, szervezetünk meglehetősen kevéssé vertikális, azaz felívelő. A célokat közösen találjuk ki, és minden fontos döntés előtt egyeztetünk. Ez a fajta együttműködési vezetési stílus kisebb – akkor öt, jelenleg hét teljes munkaidős és sok részidős állással működő – szervezetnél egészen hatékony is, ráadásul olyan „munkahelyet” teremt, ahová határozottan jó minden reggel bemenni. Remélem, a munkatársaimnak is, nemcsak nekem.

– A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum igazgatójaként is tevékenykedsz…

– Pontosítsunk: a Márton Áron Múzeum egyik alapítója és önkéntes vezetője vagyok. Hogy igazgató lennék, az erős túlzás. A múzeumot működtető közösségi egyesület vezetésében semmilyen formális funkcióm nincs. A sajtóban valóban többször megjelent ez a „múzeumigazgató” titulus a nevem után, de nem azért, mert én mondtam volna, hanem mert az „önkéntes vezető” nagyon furcsán hangzik, a szerkesztők elakadnának rajta. Ha valaki a múzeum igazgatójaként szólít meg, hozzá szoktam tenni, hogy akkor már pontosítsunk: „igazgatója és takarítója”. De igen, a múzeumot jómagam, illetve „barátaim, rokonaim és üzletfeleim” (Micimackó-parafrázis) együtt hoztuk létre 2010-ben. Azóta is sok időmet és energiámat igényli ez a projekt, mert többek között különböző rendezvényeket és időszakos kiállításokat szervezünk. Szeretem ezt az önkéntes munkámat is, feltölt, sok-sok felemelő élményt kapok általa. Egy éve épült a múzeum „folyományaként” egy közösségi tér is, a Márton Áron Zarándokközpont. Szerencsére ott már sokkal több önkéntes és egy állandó munkatárs végzi az egyre bokrosodó teendőket. Jó érzés, hogy sok rendezvényen én már nem mint szervező, hanem csak mint hálás közönség vagyok jelen.

– Szerinted melyek azok a főbb területek, amelyeket egy vállalkozás, intézmény vezetésénél a nők jobban kezelnek, mint a férfiak?

– Őszintén, nem hiszem, hogy lennének „nőknek való” vagy „férfiaknak való” menedzsmentterületek, de határozottan jót tenne minden szervezetnek, vállalkozásnak, ha támogatnánk a rátermett, tehetséges, elkötelezett személyeket a vezető szerephez jutásban, akár nők, akár férfiak. Jelenleg a számok azt mutatják, hogy ezt a támogatást a nők kevésbé kapják meg, mint a férfiak. Sőt, sokszor ők maguk sem hiszik el, hogy járna nekik a támogatás. Nemrég beszélgettem egy finn egyetemi tanárral, aki babát vár, decemberben fog szülni. Mondta, készül egy fontos konferenciára, amely Argentínában lesz jövő tavasszal. Értetlenül nézhettem, mert mosolyogva hozzátette: természetesen csak akkor, ha a babával minden rendben lesz, és nyilván azzal a feltétellel vállalta a részvételt, hogy nemcsak az ő utazását és ellátását térítik meg, hanem a babáét és egy kísérőjükét is, a férjéét vagy a bébiszitterét. Nem normális elvárás utóvégre? Erre mondhatjuk, hogy „aktív támogatás”. Ilyen aktív támogatást jelenthetne, ha anyák és apák számára is rugalmasabb lenne a munkaidő, a munkaforma, legalább amíg kicsik a gyermekek. Abban bízom, hogy azok a nők – és férfiak –, akik sok támogatást kapnak, sok támogatást is fognak továbbadni. Múlt héten Ferenc pápa Bahreinből hazajövet újságírói kérdésre válaszolva azt mondta, a nők mellőzésével a társadalom elszegényíti önmagát. Meg azt is mondta, hogy a macsóizmus éppen most készül elpusztítani az emberiséget. A jelenlegi világpolitikát nézve nehéz vitatkozni ezzel a meglátással… De azért van még egy kis remény, s az éppen a nőkben lenne. Ahogy – szimpatikus humorral – Ferenc pápa mondta, a macsó – s ő argentinként ezt csak tudja… – végső kétségbeesésében mindig az anyjához szalad, hogy oldja meg a problémáit.

– Hogyan oszlik meg az életedben a munka és a család? Mennyire egyeztethető össze család és karrier?

– Jó kérdés, mindenkinek, férfiaknak is feltétlen felteendő. Ami engem illet – talán az előző kérdésekre adott válaszokból kiderült –, karrierem nemigen van, csak munkám, fizetett is, önkéntes is, összességében valóban elég sok. Az egyensúly minden ember álma, keressük mindig és mindenben. És – ahogy korábban is ecseteltem – támogatás nélkül nem lehet senki életében semmiféle egyensúly. Édesanyámtól és a férjemtől is sok támogatást kapok. Amíg a gyermekek kicsik voltak, a férjem szüleitől is sokat kaptunk. Szerencsére nemcsak én, de a férjem is keresi ezt az egyensúlyt, van, hogy hamarább meg is találja, mint én. Az egyensúlykeresés része az is, hogy az időközben felcseperedett gyermekek velem együtt – meg nélkülem is – önkénteskednek egy-egy közösségi projektben. Nem kényszerítem, félreértés ne essék. Vagy hogy hivatali utazásaimat néha „családiasítom”, viszem magammal időnként egyiket vagy a másikat vagy a harmadikat. Az egyensúly akkor lenne teljes, ha a család és a munka mellett beleférne még sok olvasás, egy kevés színház, filmnézés, kiállításlátogatás, könyvbemutató, baráti beszélgetés. Na, ezek már sajnos nem nagyon férnek bele. Mint ahogy a torna sem, amit sajnálok, vagy a kozmetikus és a manikűrös sem, de ezek nélkül elvagyok.

– Ha jól tudom, fontos szerepe van az életedben a hitnek is. Így könnyebb legyőzni a nehézségeket?

– Nekem könnyebb. A vallásom fontos számomra. Az egyensúlyom része a vasárnapi mise a „gyermekkorom öreg templomában” – hogy Kányádi Sándort idézzem. Persze van sok kérdésem és kételyem, mint mindenkinek, de például a főparancsot, a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” tétellel együtt nagyon komoly követelménynek tartom a saját magatartásomra nézve. Sajnos nem mindig sikerül a parancsnak megfelelni, ilyenkor nagyon bánt a lelkiismeret.

– Ha meg kellene fogalmazni egy üzenetet a vezetői tisztségre készülők számára, mi lenne az?

– Hogy merjenek önmaguk lenni, illetve hogy keressenek támogató közeget – ez lehet a család, a barátok. Ők maguk is adják meg a támogatást, az aktív segítséget a munkatársaiknak. Látni erre nagyon jó példákat, őket érdemes hallgatni, figyelni. Nekem is van sok női vezető „kedvencem”, nem tudok természetesen mindig mindenikükkel mindenben azonosulni, de a bátorságuk inspirál. Jó fél éve volt alkalmam néhányukat – név szerint: Aczél Dóra, Czirjék Kati, Kádár Kincső és Gyöngyösi Csilla – együtt látni, hallgatni. Reményteljes nap volt. Négy sikeres, erős, vezető nő „egy csárdában” úgy tudott teljes szinergiában előadást tartani, hogy egyetlenegy percig sem érezte azt az ember, hogy túl akarnák egymást szárnyalni. Ellenkezőleg: kitüntető figyelemmel támogatták egymást, valósággal szárnyakat adtak egymásnak. Valahogy így kéne vezető lenni, szerintem.