Ez most valami egészen más volt, mint amikor a nagy lezáráskor egy térbe kényszerült az egész család. Akkor, bár okozott feszült helyzeteket az összezártság, néha még viccesnek is éltük meg a kijárási tilalmat. Ez most azért más, mert egyedül voltam. Egy kis izomfájdalommal indult, biztos, ami biztos alapon elvégzett vizsgálatokkal és teszttel folytatódott. Aztán egyszer csak megérkezett az üzenet: pozitív lett a koronavírustesztem, maradjak otthon, kövessem a hatóságok utasításait. És utána következhetett egy hét, na, nem együtt-, hanem egyedüllét. Az első nap kezdete nem sokban különbözött egy átlagos naptól, amikor korábban otthonról dolgoztam. Ez a járvány kitörése óta azért gyakorta előfordul. Korán keltem, rendet tettem magam körül, aztán a megszokottól eltérően nem az íróasztalomhoz vettem az irányt, hanem visszafeküdtem és filmet néztem egész álló nap. A második napon hasonlóan jártam el, de becsempésztem némi pakolászást a könyveim között is, ideje volt elrendezni ezt-azt. Ha már forgattam a köteteket, olvastam is valamennyit. Elégedetten hajtottam álomra a fejem, már a hasznosan eltöltött idő határát súroltam. Harmadik nap eszembe jutott, hogy meg kellene borotválkozni, ez később még két napon át járt a fejemben. Elkezdtem kekszszalámit készíteni, az alapanyagot össze is törögettem hozzá, aztán kicsit leállt a lendület, mégis kit tudnék vele megörvendeztetni magamon kívül? Főzni cseppet sem volt kedvem, a nehezen legyűrt reggelik után általában rendeltem ételt, persze el kellett magyaráznom a helyzetemet és a lábtörlőn hagyatni a csomagokat, mint a filmekben. Általában is úgy éreztem magam, mint egy gengsztermoziban a bujkáló főhős. Mindeközben, bármennyire is enyhe tüneteim voltak, bennem motoszkált, hogy remélhetőleg nem fogok elájulni egyedül az üres lakásban. A negyedik napon kivégeztem a nézett sorozatot, sőt megnéztem az előzményeket és a szériát lezáró filmet is, a borotválkozás most is felvetődött bennem. Végül az ötödik napon tettem meg, de hajat csak másnap mostam, a hatodikon. A karanténélményt csak fokozta a szomszédban zajló felújítás, amely reggeltől estig jelentős zajjal járt. Még át sem mehettem megkérni őket, hogy legalább ebéd­időben hagyjanak egy kis szünetet, hogy megpihenhessenek hallójárataim és zilált idegszálaim. Elolvastam minden protokollt a karanténról. Kértem időpontot a „beteglapom” kiadására. Közben vártam az ellenőrzéseket, ám az első nap kivételével egyszer sem hívtak fel a hatóságok. Bizonyára megbíztak bennem, vagy idejük nem jutott rám, ám ettől csak még valószínűtlenebbnek tűnt az egész. Mint egy rossz álom, ami ájulásszerű elalvással kezdődik és izzadt ébredéssel ér véget. A hetedik napon szabad lettem. Nem éreztem különösebb felszabadultságot, semmilyen katarzisérzés nem járt ezzel a szabadsággal. Csupán kinyithattam az ajtót és kiléphettem az utcára. Kicsit szédelgősen, kicsit bizonytalanul indultam újra útnak, és végig az járt a fejemben, hogy egyetlen ember sem szolgált rá arra, hogy hasonlót bármikor is megéljen. Csak remélni tudom, hogy hamarosan én is és a világ is csupán egy kellemetlen múltbeli eseményként emlékszik vissza erre a furcsa időszakra. Azért hasznuk is volt ezeknek a napoknak: mindent megtudtam a The Lion Sleeps Tonight című dalról, úgyis rég terveztem, hogy utánaolvasok.

Farkas Endre