Hetvenhét éve, március 2-án éjszaka hatvan székelyudvarhelyi család vált „földönfutóvá” a szocialista rezsim 83-as rendelete miatt: földterületeiket, lakásai­kat, vagyonukat államosították, a családokat pedig embertelen körülmények között kitelepítették. Az emlékezők fogyatkozóban vannak: idén tucatnyi ember gyűlt össze hét kitelepített családból, hogy visszatekintsenek az osztályharc áldozataira.

Hegyi Sándor nyugalmazott lelkipásztor a hatalom „vesszőcsapása” és Krisztus elfogadása között párhuzamot vonva kijelentette: a hatalom, ellenfelet látva, hatalmasan cselekszik emberileg, de embertelenül. 

– Évről évre kevesebben vagyunk, összegyűlünk, mint a pusztába vonuló Jézust követő népek. A hatalmak vezetői egyre tanácskoznak békéről, háborúról, de a hatalom az évezredek alatt tulajdonképpen semmit sem változott, az eszközei ugyanazok maradtak

– hívta fel a figyelmet rá, hogy napjainkban is meghurcolnak, küldenek kényszermunkára vagy épp háborúba embereket. 

– Kitelepítéskor mindenünket elvették, de amit a fél­anal­fabéta pártaktivisták egy ujjlenyomattal elvettek, ahhoz több mint harminc év nem volt elegendő, hogy a diplomás vezetők visszaadják

– emlékeztek többen az összegyűltek közül egyik kitelepített társuk mondására. Komoróczy György, lapunk korábbi munkatársa, mint mondta, hétéves volt, mikor el kellett hagyniuk a lakásukat. 

– Hatvanötben azt mondták, hogy megszűnt az osztályharc, de a Szekuritáte által vastagított dossziémban még 1975-ben is szerepelt, hogy D.O. (domiciliu obligatoriu – szerk. megj.)

– fogalmazott, rámutatva, hogy akinek aktájában ez szerepelt, nem mehetett egyetemre, ha már felvételizett eltanácsolták, és jó esetben is csak szakmunkásként dolgozhatott. Az összegyűlteket kérdezve kiderült: megbocsátottak és minden évben újra megbocsátanak, ahogy elmorzsolnak egy imát. 

– De nem felejtünk. Az embertelenséget nem lehet elfelejteni

– fogalmazott egyikük.