Aki átlépi a Fehérház küszöbét, képregénnyel találja szemben magát. A rajzok eredetmondát sűrítenek: „Amikor a Szent Úristen megteremtette a világot, a hetedik napon elkezdte egyedül érezni magát. Gondolt egyet, vályogba állt, és elkezdte gyúrni a sarat. Ami után sót, vizet és pelyvát adott az agyaghoz, nem felejtett el eszet tenni hozzá… És elkezdett embert formálni. Betette az embert a kemencébe, de türelmetlenné vált és kivette. Az ember sültelenre sikerült, így lett a fehér ember. Másnap újat alkotott. »Föld a vízzel sárrá lészen, ember, ember, légy már készen. Öreg ucsú, pelyva, polyva, szekeredre legyen ponyva. Élet vize, élet sója, légy halálom koporsója, és hogy sose egyél meszet, adok neked elég eszet…« De miközben a fehér ember társaságában elmúlatta az időt, túlsütötte az agyagot, így megalkotta a fekete embert. A cigány bőrét pedig a nap égette barnára, amikor segített a fehér embernek a napot és a holdat visszavinni az égboltra. S így lett az ember ennyiféle.”

Itt a legnagyobb nehézség a szegénység

A fehér, fekete és cigány emberekből az utóbbiakat képviselik a földszinti helyiségekben. Dima György, a roma szövetség elnöke és Dima Cornel közösségi facilitátor jószívvel lát, hamar be is számolnak arról, hogy a romatelep, melyet közel négyezren laknak, a fejlődés útjára lépett. A Fehérház szomszédságában napközi-óvoda és közösségi ház épül, a vízvezetés és csatornázás befejeztével aszfaltoznak is, így végre megszabadulhatnak a sártól. Sőt, ötven lakást is terveztek, de a talaj megsuvadt, lehet, kevesebb fog felépülni. Az öröm túloldalán a fájdalmak sorakoznak. A munkanélküliség, szülők analfabetizmusa, a gyermekek iskolaelhagyása csak néhány a bajok közül. 

– Van, aki külföldön dolgozik, van, aki helyben, vállalatnál. A négyezer lakosból 50-60 személynél nincs több Őrkőn, aki hivatalosan dolgozik. Tizenegy gyermekes család is van. Sokan élnek szociális segélyből és gyermekpénzből, fűtéspótlék egy évben csak egyszer jön. Itt a legnagyobb nehézség a szegénység

– láttatja a helyzetet Dima György.

Csúfoltak, cigányoztak, azt is szégyenlettem

Elmondják, az építkezésnek örvendenek, bár a saját tanintézet a szegregációt táplálja. Gyermekeik külön óvodába járnak, az iskolát is a Néri Szent Fülöpben kezdik. Magyar társaikkal akkor találkoznak, amikor már nehezebb egymás elfogadása. Ez az egyik oka annak, hogy az őrkőiek nem tudnak beilleszkedni, szégyellik származásukat, tudásuk is kevesebb, mint új osztálytársaiké, hát kimaradnak az oktatásból.

– Nyolc osztályig tart az iskola, senki nincs, aki gimnáziumot, egyetemet járna. Én sem tudtam nyolcon tovább jutni. Bekerültem a magyar iskolába, s amikor kaptam egy házi feladatot, azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. Másnap már nem mentem. Csúfoltak, cigányoztak, azt is szégyenlettem. Én most már nem szégyellem a kultúrámat, de akkor inkább otthagytam az iskolát

– mondja a romák elnöke.
Az ő története ma is sok gyermekkel ismétlődik meg. A nyolc osztályt kijárt fiatalok már elég nagyok ahhoz, hogy hagyományaik szerint házasodjanak, de még kicsik ahhoz, hogy munkát találjanak. A kiskorúak munkáltatása bonyolult, a vállalkozók nem közülük választanak az állásinterjún. És ezzel sorsuk megpecsételődik, kínlódnak, mint szüleik, nagyszüleik a megélhetés küzdelmével, a lenézettséggel. Aki többre vágyik, nagy harcot kell vívjon a visszahúzó erőkkel.

Ugyanolyan a vér az ereinkben

Bántja őket az is, hogy cigányságuk miatt más megítélés alá esnek. Hogy olyan hírek terjengenek, miszerint Őrkőre annak, akinek kedves az élete, nem érdemes kimennie, mert a kutyák falkában, az ott élők meg bicskával járnak. Ezt evidenciaként kezelik a más nemzethez tartozók, ezt hallja otthon a gyermek, és ekképp viszonyul az őrkői társaihoz.

– Genetikailag benne maradt az emberekben, hogy egymást lenézik. De emlékezzünk vissza Gábor Áron idejére: a cigányok is úgy harcoltak, mint a magyarok. Amikor a magyarnak szüksége van, a cigányra számíthat. Jó volna már kicsi korban beültetni a gyermekek fejébe, hogy nincsenek különbségek. A kultúránkat nem szégyelljük, cigányok vagyunk, de ugyanolyan vér folyik az ereinkben, ha elvágjuk a kezünket, piros a vérünk, egyforma. Ismerjenek meg, jöjjenek ide, nézzék meg, milyenek vagyunk!

– biztatja a látatlanban véleményt alkotókat Dima Cornel, akinek nagy vágya, hogy egyszer könyvet írjon, melyben a cigányságot élethűen mutatja be. – Az lesz a címe, hogy Cigányszív – mondja, és helye lesz benne annak a szokásnak is, hogy minden évben a holokausztra emlékezve koszorúkat eregetnek az Olton, halottaikra emlékeznek. Egyszer talán emlékmű is lesz Őrkőn, hogy az év bármely napján arra járó felidézhesse a történelem cudar eseményét.

– Másak vagyunk, hangosabbak, de jó a szívünk, és ha egy magyar bajban van, a cigányra számíthat

– mondják üzenetnek szánva, és engednek is, hogy az emeleti tevékenységekbe, a Caritas nappali központjának életébe bepillanthassak. Amiről ők beszéltek, azt odafenn meg is tapasztalhatom. Vidám gyermeksereg tölti meg a termeket, aki aznap volt délelőtt iskolában, vagy megy a délutániba, részt vehet a foglalkozáson, ahol játékos tevékenységek révén ismerkednek más közösségek szabályaival is, de itt készül el a házi feladat, zajlik a korrepetálás, és megtelik a pocak is, mindenkinek jár is, jut is a szendvicsből, üdítőből. A Caritas munkatársai mellett van egy önkéntes is.

Messziről érkeztek, végig a sáron

Dima Hunor Nimród tizenhat évet töltött februárban, Őrkőn született, nem is szándékszik elköltözni innen. Ő is, a caritasosok is pontosan emlékeznek a napra, amikor először jött Hunor a Fehérházba. Györfi Kinga szociálpedagógus szerint „vannak olyan tanítók az iskolában, akikkel nagyon közvetlen a kapcsolat, ők már előkészítőből küldik hozzánk a gyermekeket, de van olyan is, hogy egymás ajánlására érkeznek. Hunor harmadikos volt, Ibikével, az előkészítős testvérével jött. Szomorú mozzanat volt, mert ugye, szabály, hogy csak akkor jöhetnek hozzánk, ha voltak iskolába. Ez nekik nem épült be, iskola helyett jöttek. Álltak szomorúan itt a lépcsőn, messziről érkeztek, végig a sáron, és mi nem engedtük be. Kipirult az arcuk, fogták egymás kezét, és csorgott le a könny az arcocskájukon”.
„Az első nap úgy történt, hogy nem ismertem a szabályokat. Feljöttem a testvéremmel úgy, hogy aznap nem mentem iskolába. Kinga fogadott, elmondta, ha nem voltam iskolában, nem szabad ide jönnöm. Nekem összegyűltek a könnyeim, hogy már első nap haza kell menjek” – így szól a Hunor változata, aki nem adta fel, ment második nap is, akkor már iskola után, és jár azóta is… Más-más minőségben ugyan, de kitartóan. 

– Itt az évek során tanulást és tudást kaptam, fejlődtem és megtapasztaltam, hogy mi a szeretet

– állapítja meg. 

Hiányoztak az itthoniak… Készültem haza

A szociálpedagógus társaival együtt egy csodaszámba menő folyamat részese lehetett. Hunor ügyesen tanult, szívesen segített a kisebbeknek is, sőt a Prospera-projekt révén lehetőség nyílt arra is, hogy szülei mentorálásban részesüljenek. Bejártak szülei is a Fehérházba, felzárkózáshoz képzésen vettek részt. Ennek eredménye, hogy a bellérkedő családfenntartók biztos jövedelemhez jutottak: az édesapa a Benedek Elek Óvodában karbantartó, az édesanya a Mihai Viteazul Iskolában takarítónő lett, de még hajtásira is szert tett. Ez is éltette a reményt: Hunornak teljesülhet egy olyan vágya, amire Őrkőn eddig még senkinek nem volt lehetősége. Azt tervezte, kijárja a tanítóképzőt, és az őrkői gyermekeket fogja segíteni a továbbtanulásban. Nehéz volt a felvételi, nagy a túljelentkezés, de Hunor bejutott a kézdivásárhelyi középiskolába. Sikertörténet a javából. A folytatás kevésbé az: „Nem tetszett a bentlakás, a társak nem voltak annyira barátságosak, hiányoztak az itthoniak… Készültem haza. Két hétig voltam ott, egyik héten egy, másik héten is egy napot jártam iskolába.”

Látszik, hogy az ölelés jólesik nekik

„Kicsit a saját kudarcom is volt, de inkább őt búsultam, hogy lehet, túl magas számára ez a léc. Korábban ez nem jutott eszembe, mert mindent megugrott, felvételinél is nagyon jó volt, a roma helyre húsz jelentkező jutott, ő helytállt. Az foglalkoztatott, hogy vajon túlterhelt volt? Miért nem láttam rajta ezt? Nem volt, ahogy lássam, mert ő is ezt az egyetlen utat látta maga előtt. De vajon mit bír meg az ember?” – Györfi Kinga tusakodása hosszan tartott, de a Hunor kezét ennek ellenére sem engedte el. Tudta, szeret a kisebbekkel lenni, rábízta, hogy az írás-olvasásban segítse őket önkéntesként. Mert ugye, Hunor 16 éves, nagykorúvá válásáig reménytelen a munkakeresés. Ez az időszak viszont arra jó lehet, hogy újra átgondolja a továbbtanulást. És Hunor átgondolta: 
– Most önkénteskedek itt, gyermekekkel gyakoroljuk az írás-olvasást, ősszel pedig beiratkozom iskolába. A bádogos szakon gondolkodom, bátyám nagyon jól ért a kocsikhoz, mellé állnék. A gyermekektől sem szakadok el, az önkéntesség mindig megmarad. Ezeknek a gyermekeknek inkább az érzelmekről szeretnék többet beszélni, sok szeretetet adni nekik. Megéri, mert látszik rajtuk, hogy itt teljesen másak, mint otthon. Más a viselkedésük, a beszédjük is. Én sem voltam ilyen, amíg nem kezdtem el járni a Fehérházhoz. Ahányszor idejöttem, mindig megöleltem Kingáékat, s rájöttem, hogy jó. Mindenkinek van szíve, mindenki tud érezni jót is, rosszat is. A kicsikéken is látszik, hogy az ölelés jólesik nekik.
A jövő titka, hogy ősszel Hunor beül-e az iskolapadba, az biztos, hogy nagy türelemmel és hozzáértéssel tanítja kisebb társait. Kedvenc könyve Kányádi Sándortól a Szarvas-itató. A Jó két ló szolgája belőle a kedvenc, s Sári lovával, Mackó csikójával együtt szívesen azonosul a szolgával: „Sokszor sírdogáltam – emlékszik a jászol –: »jaj, csak el ne késsem ma az iskolából«”.

Nálunk nincs veszekedés, nálunk megbeszélés van

A verskedvelő fiatal életében nagy fordulat következett be tavaly: Hunor házas ember lett. 
– A nősülés kapcsán nálunk azt tartja a hagyomány, hogy ha szeretjük egymást, nincs beleszólása egyik szülőnek sem, a mi döntésünk, hogy egymáséi leszünk-e. 2024. december 22-én nősültem. Innen, Őrkőről van a feleségem is, 19 éves. Megszerettem a kedvességét, a többi olyan kifejezhetetlen, egyszerűen szeretem. Többet akartam vele lenni, de a szülei féltették, pedig mi egymást választottuk. Tavaly december 22-e volt az a nap, amikor mi ketten elszöktünk. Elvittem falura, tudtam, szülei keresni fogják, olyan helyre mentünk, hogy ne találjanak meg. Az a mi titkunk, hol is töltöttük az éjszakát. Másnap hazajöttünk, a szülők örvendtek, és már nagyjából bele voltak egyezve, hogy összeköltözzünk. Nagyot buliztunk 23-án este. Nálunk nincs veszekedés, nálunk megbeszélés van. Egyelőre szüleim házában, de külön szobában lakunk, még ők tartanak el, de építjük a külön házunkat.
Nem számít ritkaságnak, tizenhat évesen nősülni Őrkőn nem korai. Ami utána következik, az eltérő, hogy külföldre megy-e a fiatal szezonmunkára vagy akár éppen koldulni, vagy a közösségében marad. Otthon marad-e, lassan lemondva a kitörés lehetőségéről, vagy visszatér az iskolapadba, hogy onnan új tudást vigyen haza. Misztérium, milyen sors vár Hu­norra. Ha fél is az iskolától, azt pontosan tudja, közösségéhez ragaszkodik. A kicsiket betűvetésre, ölelésre és hagyományápolásra tanítja jó példával, ígérve, bárkivé is váljon a jövőben, a cigány szokásokat megtartja. Közülük egyet feltétlenül őrizni akar: 
– Megtartom azt a szokást, hogy minden évben torételt csináljak haláluk napján azoknak a családtagoknak, akik már nincsenek köztünk. Addig kell ezt évente megismételni, amíg az ember a gondolatodban van. Nem felejthetjük el azokat, akik meghaltak, mert szerintem ők sem felejtenek el minket. Hiszem, hogy van túlvilág, ahol békesség és szeretet van, nincsen veszekedés, nincsenek bűnözések… Örök élet van. Akik ott vannak már, számon tartanak minket.