– 1978-ban Alsósófalván született. Reformátusnak keresztelték, katolikus plébános lett. Hogyan?

– A sófalvi éveimre nem igazán emlékszem, hiszen amikor négyéves voltam, a szüleim elváltak, és akkor édesanyámmal Parajdra, az anyai nagyszüleimhez költöztünk. Onnantól kezdve inkább ők neveltek, mert anyukám dolgozni járt. A nagytatám ácsmester volt, de gazdálkodott is. Gyermekként nagyon sokat jártam vele a mezőre. Emlékszem, tőlünk nem várták el a tanulást. Nagytatám inkább arra volt büszke, ha a kaszások után elráztam a rendet. Így nem tanultam sokat. Igazából nyolcadikosként jöttem rá, hogy nem tudtam, mi az a fogalom, hogy érettségi. Amikor valaki líceumba ment, nem értettem, hogy mi lesz belőle, ha semmilyen szakmát nem tanul. Jómagam is inasiskolát végeztem Korondon, géplakatosnak tanultam, aztán asztalosnak is készültem, de rájöttem, hogy az egészségi problémáim miatt nem tudom ezeket már végezni. Megműtötték a lábamat. Közben leérettségiztem, de nem túl jó jegyekkel. Az érettségi vizsga után a gyergyószentmiklósi Caritas által készültem svájci munkára. Az vízválasztó esemény volt az életemben.

– Miért?

– A betegségemre térek vissza. Nyolcéves koromban a bal combcsontomban kialakult egy krónikus csontvelőgyulladás. Akkor nagyon nagy krízishelyzetben voltam, mert az orvosok amputálni akarták a lábamat. A szüleim nem egyeztek bele, és akkor megműtöttek, de onnantól kezdve többször meg kellett még műtsenek, mert időnként kiújult ez a csontvelőgyulladás. A Svájcba indulásom előtt volt a kilencedik műtétem. Akkor az nagyon nagy műtét volt, így egyértelművé vált, hogy képtelen leszek hosszú távon fizikai munkát végezni. Huszonhárom évesen nagyon el voltam keseredve. Tulajdonképpen a hivatásom ehhez az állapotomhoz vezethető vissza. A kórházban azt láttam, hogy az életemnek a végén vagyok, mert egyik is meghalt mellettem, és a másik is. Többször is elképzeltem a temetésemet. A lényeg, hogy amikor megműtöttek Udvarhelyen, azt mondta az orvos, később megint meg kell nyissuk a sebet. Elmentem a vásárhelyi kórházba, teljesen pénz nélkül. Emlékszem, előtte jött egy rokonom, és mondta: „Laci, itt van 400 lej, ha ez segít, akkor vidd magaddal.” Szóval, tényleg még buszjegyre való pénzem sem volt, nemhogy még fizetni az orvosnak, akinek azt mondtam: nézze, doktor úr, itt vannak a papírok, ebben a helyzetben vagyok, ha tud, segítsen rajtam. Megveregette a vállamat, és azt mondta: „Kicsi barátom, én csodát nem ígérek, de ami tőlem telhető, megteszem.” Nagyon jólesett, hogy emberként kezelt. Tudom, akkor óriási nagy műtétet végzett el, nagyon drága gyógyszereket, injekciót kaptam, amiket nem szoktak csak úgy kapni a páciensek, de az orvos ezúttal nagyvonalúan beszerezte, megoldotta. A tulajdonképpeni vízválasztó esemény az volt, hogy a kórteremből hazavittek egy idős férfit, akiről utólag kiderült, hogy rákos. Nagyon-nagyon megijedtem, mert akkor azt gondoltam, hogy gyakorlatilag mindenkit hazavittek meghalni. Kétségbeesésemben az akkor még számomra ismeretlen Istenhez fordultam, és arra kértem, ha valóban létezik, szabadítson meg ettől az állapottól. Nagyon-nagyon szenvedtem, de egy éjszaka annyira betöltött Isten jelenléte és szeretete, hogy örömömben átsírtam az éjszakát. Innentől teljesen megváltozott az életem.

– Ez miben nyilvánult meg?

– Például addig nagyon közvetlen voltam a hétköznapi nyelvezettel, a barátaimmal minden szócsatában keményen beszéltünk, beszólogattunk egymásnak. Mindenkit helyre tettem, de a kórházban eldöntöttem, hogy ezután jó ember akarok lenni, pontosabban nem akarok másokat bántani. Ez még nem a Jóistenről szólt, csak egyszerűen felismertem azt, hogy ha Isten engem így szeret, bűnösen, akkor én miért bántok annyi embert? Volt egy asszisztensnő, aki bátorított, hogy kezdjem olvasni a Szentírást. Ahogy kijöttem a kórházból, kezdtem olvasni a Szentírást, és ahogy olvastam, úgy kezdett beivódni a magatartásomba. Egy idő után olyan akartam lenni, mint az Úr Jézusnak a tanítványai. Akkor megértettem, hogy fontos vagyok a Jóistennek. Addig nagyon-nagyon alacsony volt az önértékelésem. Így indult az én hivatásom.

– Mikor és hogyan jelentkezett a teológiára?

– Januárban volt a műtétem, nyáron már jelentkeztem is Gyulafehérváron. Amikor odaértem, még jobban előtérbe került a kisebbségi komplexusom. Akik a kántoriskolából jöttek a teológiára, már tudtak latinul, és sokkal képzettebbek voltak, mint én. Még abban sem voltam biztos, hogy egyedül el tudom mondani az Üdvözlégy Mária imát, vagy egyáltalán tudok imádkozni. Tanulni is Gyulafehérváron tanultam meg. A teológia sikeres elvégzését szintén a Gondviselés szeretetének tulajdonítom.

– Korábban azt mondta, hogy szabadéves teológus korában elbizonytalanodott a hivatását illetően. Mi történt akkor?

– Az egyik ok, ami elbizonytalanított, az volt, hogy attól tartottam, nem leszek képes papként működni. A gyakorlati éven már magamnak kellett a lelki életet, imaéletet megszervezzem. A teológián volt erre egy program, keretek voltak az imaéletre, de a szabadéven ez nem volt meg. Ami megerősített a végén, az, hogy erre a bizonytalanságomra az Úr Jézustól kaptam választ, hogy ha én nem is akarom, ő akarja, hogy pap legyek. 2009-ben fel is szenteltek. Aztán nehéz időszak következett az életemben. A csíkszeredai Szent Ágoston-plébániára kaptam segédlelkészi kinevezést. Az első évben nagyon sokat szorongtam, ugyancsak előjött a kisebbségi komplexusom. Sokszor gondoltam, falusi gyermekként nem vagyok alkalmas arra, hogy városon az úri népnek misézzek, prédikáljak. A visszajelzésekből azt láttam, szerették, ahogyan végeztem a szolgálatot. Immár tizenharmadik éve működöm lelkipásztorként, a visszajelzések is megelégedettségérzéssel töltenek el. Azt mondják, hogy a gyümölcséről ismerik meg a fát. Sokszor azon csodálkozom, hogy van az, hogy a Jóisten cselekszik a működésemben, a működésem által. Gelencén, egyik korábbi szolgálati helyemen nagyon sokszor megtapasztaltam, hogy fiatalok tértek meg, és láttam, hogy a velük való foglalkozás által én magam is jelentős változáson mentem keresztül.

– Tavaly augusztustól kapott kinevezést a Nagykászoni Krisztus Király Plébániára. Hogyan fogadták a helyiek?

– Szerintem kezdjük ott, hogyan fogadtam én a kinevezést. Az a valóság, hogy amikor ide helyeztek, kissé csalódott voltam, holott korábban nem volt elvárásom. Mivel közel állnak hozzám a karizmatikus mozgalmak, olyan helyen szerettem volna szolgálni, ahol ez nincs helyhez kötve. A karizmatikus megújulás lelkipásztori felelőse is vagyok, ezért úgy gondoltam, hogy mindenképpen mélyebben szeretnék foglalkozni ezzel a szolgálattal is. Ezért túl félreeső helynek találtam a falut. Az első éjszaka nem is aludtam sokat. Aztán másnap kezdtem utánanézni, és láttam, nem is olyan rossz hely. Aztán amikor jöttünk úgymond felmérni a terepet, már tényleg megbizonyosodtam, hogy ez egy szép falu, egy nagy katolikus közösséggel. Az első nagy-nagy hatás az volt, amikor az első szentmisén a fiatalok – de nem csak – székely ruhába öltözve vártak, és tele volt a templom. Meghatódtam. Több mint egy év után nagyon bizakodó vagyok. Már az elején elmondtam, mik a terveim, milyen programokat szeretnék megvalósítani, és azt is hangsúlyoztam, ahhoz, hogy bármi újjászülessen, elsősorban a fiatalokkal kell foglalkozni. Azóta is a fiatalok tesznek bizakodóvá, de nem csak. Azt tapasztalom, mivel a csíki településekhez képest egy elszigeteltebb helység, így zártabb a közösség is, vagyis lassabban történnek meg a változások. Különben azt látom, egyszerű és jóindulatú emberek lakják a vidéket, arra törekszem, megértsenek engem is, hogy mit miért teszek. Ehhez pedig idő kell. Azt érzem, hogy a közösség nagy része már az első perctől elfogadott, befogadott. Így egy év után azt mondom, jól érzem magam itt Kászonban. 

– Tennivaló is van…

– Igen. Amikor idejöttem, akkor eldöntöttem, az időm, energiám és a pénzemnek nagy részét a lelki életre szeretném fordítani. Korábbi szolgálati helyemen, Miklósváron, a plébánián sok mindent fel kellett újítani, akkor azt láttam, hogy a sok felújítás a lelki élet kárára megy. Lelkipásztorként elsődleges feladatom az Istennel való kapcsolat és az örömhírnek a hirdetése. Ennek ellenére itt is fel kellett újítani a villany- és vízhálózatot, a fürdőt és a templomban a hangosítást, de arra törekszem, hogy mindez ne menjen a lelki élet rovására, illetve a felújítások valóban a lelki életet szolgálják. Jelenleg is azon dolgozunk, hogy legyen egy olyan termünk, ahol összegyűlhetnek a gyermekek, a fiatalok, ahol valamilyen módon még jobban ki tudom bontakoztatni az örömhír hirdetését. Hoztam egy olyan döntést is, hogy a hétköznapi szentmiséken is prédikálok. IEttől nem tágítok, hiszen nekem is jó, ha készülök, ráhangolódom a szentmisére, és a hívek is szeretik, ha kapnak néhány mondatos bátorítást.

– Megnyitotta a plébániát a hívek és a fiatalok előtt. Azt látni, hogy helyet ad a hagyományok, népszokások gyakorlásának is, illetve roma pasztorációt is végez. Ez miért fontos?

– Azt tapasztaltam, ha be kellett jönni a plébániára, volt egyfajta félelem. Igyekszem a gyermekeket úgy szoktatni, hogy legyenek szabadok, és bátran merjenek bejönni. Az elsőáldozás felkészítőjén is elmondtam, figyeljetek, a pap bácsi itt lakik, de ez a terem, ez az udvar a tiétek, lehet használni. A hittanórák és a szentmisék előtt, illetve után használják is: játszanak, futballoznak. Fontos, hogy érezzék, mind egy családnak a tagjai, részesei, és valóban érezzék, ez az ő helyük is. A roma pasztorációval kapcsolatban azt kell tudni, hogy négyszáznál is több roma van a közösségünkben. Ideérkezésem előtt nem igazán jártak templomba, nem fizettek egyházadót, vagy régóta nem is volt házszentelés. Amikor elmentem hozzájuk házszentelni, főként az idősek nagyon hálásak voltak. Térdepelve várták a Szent Keresztet. Aztán felkészítettem őket az elsőáldozásra is, a mostani kilencedikesektől visszamenőleg nem voltak elsőáldozók. Nagyon örülök annak az útnak, folyamatnak, amit velük megéltem. Nagyon gyakran hallani, hogy velük reménytelen, de van remény. Azt látom, hogy nagy bennük a vitalitás, gyakran őszintén megnyílnak, eljárnak hittanórára és misére is. Úgy érzem, a gyermekek miatt a felnőttek is elfogadtak. Igazából lehet eredményeket elérni a roma pasztorációban is, csak türelem kell hozzá.

– A helyi pedagógusokkal is együttműködik…

– Igen, igyekszünk a pedagógusokkal összehangolni a tevékenységünket. Igyekszem minél többször bejárni az iskolába, hogy találkozzam a gyermekekkel, vagy építsem a kapcsolatot a pedagógusokkal. Közös célunk, hogy összehangoljuk tevékenységünket, fontos, hogy azt érezzék, a közösség értük van, és az oktatókkal együtt próbáljuk élhetőbbé tenni az életüket. Különben nagy áldás, hogy azoknak a fiataloknak, akik ifire jönnek, van már korábbi közösségi élményük a táncórákról. Azt tapasztalom, velük könnyebb volt megtalálni a közös hangot.

– Hogyan látja a jövőjét és a kászoni közösség jövőjét?

– Nem sietek el innen. Látom a kihívásokat és a teendőket. A házasságom a hívekkel van, és ez jól alakul. Nagyon sok fiatal család kapcsolódik be a szentmisékbe is, ezért is hálás vagyok, mert azt igazolják vissza, hogy érdekli őket az örömhír, többet akarnak tudni a Jóistenről. Hosszú távon gondolkodom, bizakodó vagyok, és főként a gyermekekben látom a reményt. Akik rendszeresen járnak ministrálni, vagy azok a fiatalok, akik ifire járnak, néhány év múlva munkatársaim lesznek, velük szeretném Isten országát építeni itt a földön. Nekem ez a pedagógiám: együtt dolgozni, együtt megteremteni azt a krisztusi közösséget, amelyben otthon érzik magukat a gyermekek, fiatalok és felnőttek. Rendkívül fontos, hogy a hívek érezzék, önmaguk lehetnek, van, ahová hazajönni, nem ítéletre, hanem ünnepre van szükség, és az egyházközség, a közösség forrás kell hogy legyen számukra.