A vásárhelyi központba nem úgy szól a Caritas meghívása, hogy: jöjjenek, s majd lesz valami, lényeg, hogy szépkorúként ne maradjanak odahaza – hanem kínálat van, melyből az idős választhat. Aki kognitív képességeit trenírozná, annak ajánlott az Agyfenő, aki daganatos betegséggel küzd, az támogató csoportra lel, aki távol élő unokáival már csak angolul tudna szót érteni, nyelvórára iratkozhat be, de lehet választani az időstornát, a szenior örömtáncot, akár a bridzselést is. Havonta közel kétszázan „válogatnak”. Minden alkalomra céllal érkeznek, melyre ráadás a közös születésnapozás, ahol a különböző tevékenységekre járók összetalálkoznak. 

– Ilyenkor kiderül, a másik ember is küzd azzal, hogy nem fog már úgy az agy időskorban, a mozgás is nehézkesebb, és ezen együtt tudnak bosszankodni, együtt tudnak átlendülni. Mi is megerősítjük: ahogy az ősz hajat sikerült elfogadni, a test egyéb változásait is sikerül megszokni – mondja Szígyártó Adrienn, aki csoportvezetőként, pszichológusként megannyiszor rácsodálkozik, hogy a nehéz élettörténetek mennyi életigenlést szülnek. Nem vesznek el a részletekben, az életet ők összképként látják. – Egymás között erősítik a kapcsolatokat, a foglalkozás után együtt mennek bevásárolni, de a színházba járás is közös program, sőt, elkísérik egymást orvosi vizsgálatokra. Van, akinek ez az egyetlen közösség az életében, van, aki azt mondja, számára ez életmentő – fogalmaz a szakember.
 
Adni a nincsből

Egymásra találnak itt a korosodók, függetlenül attól, hogy palotából vagy kunyhóból érkeznek-e. Vannak, akiknek nagyon kevés a jövedelmük, olyan is, akinek gyakorlatilag nincsen. Erről nem beszélnek a csoportban, csak a táblázatból látszik, ahol jövedelem szerint van felosztva, hogy ki mennyit fizet. Egyébként jelképes a hozzájárulás, akinek jövedelme megengedi, az is legtöbb tíz lejt fizet egy alkalomra, de van, akinek neve mellett nem jelenik meg összeg. Mégis tudnak a nincsből, a kicsiből adni. A bridzsklub például úgy jött létre, hogy az egyik csoporttag felajánlotta: szereti is, tudja is, hát szívesen tanítaná az érdeklődőknek. Azóta színes táblázatban jegyzi a pontszámokat, az igazi nyereséget, a játék adta lehetőséget, az ész fitten tartását ráhagyja a résztvevőkre, hogy megtapasztalják. Van olyan is, aki a közel kétszáz embernek azt ajánlotta fel, hogy ha varrnivalójuk van, hozzá vigyék. Ért hozzá, megcsinálja, ingyért, szeretetből.
 
Közgazdászból tánctanár

Mozgás, öröm és agytorna – ez a mottója a szenior örömtáncnak, amely éppen most kezdődik, erre gyülekeznek a csoporttagok. Egyfajta nyelvkurzusnak tűnik ez is, ahol rajtam kívül mindenki tudja, mit fed a dosado, a pendel- vagy hintalépés, a keresztfogás és csillag, s hogy melyik is a kezdőláb. Tudomány, kétségtelen, hisz közgazdász tanítja. Kiss Gyöngyi a csoportvezető. – Közgazdászként dolgoztam hosszú ideig, de aztán éreztem, hogy az lelkileg nekem semmilyen elégtételt nem hoz, és elkezdtem keresni valami mást, ami emberekhez kapcsolódik. Így kerültem a Teréz anya központba központvezetőnek. Egy alkalommal, amikor minden kollégám egyszerre ment szabadságra, elvállaltam, hogy a szenior tornát megtartom, mindig sportoltam, nem láttam akadályát az oktatásnak. Egyetlen alkalom alatt olyan kötelék szövődött az idősekkel, hogy folytatni akartam. Lett egy csoportom heti két tornázással, beiratkoztam gyógytorna szakra az orvosi egyetemre, elvégeztem, és akkor jött lehetőségként az örömtánc-képzés. És ez nagyon sok örömet hoz nekem is, nemcsak a táncoló szépkorúaknak – mondja.

Beállok a táncba, vétek, szédülök, izzad a tenyerem, fáradok. Körülnézek, és húsz nő és az egy szál férfi arcán mosolyt, biztatást látok. Lehet, a pihenőket is csak miattam iktatja be Gyöngyi, aki olyan hosszú koreográfiát állított össze, hogy a csoda vet fel, idős társaim hogy tudják azt fejben tartani. És akárhogy figyelem, nem látom a sántítókat. Gyöngyi fejti meg, mit tudnak nálam jobban a táncosok, akik között volt 88 éves is: 

– Amikor táncol, nem érzi sántának magát. Az a szép a szenior örömtáncban, hogy akkor tudom táncolni, ha száz százalékban jelen vagyok. Abban a pillanatban, hogy eszembe jut, mit hagytam otthon: eltévesztem a lépést. A lelki egészségnek nagyon fontos, hogy száz százalékban jelen vagyok, és ezt csinálom. Csak ide figyelünk, mikor táncolunk, és ez egy hatalmas feltöltődés.

Az idősek tanítják örvendeni

– A legnagyobb változás, amióta én idősekkel dolgozom, hogy sokkal több a kreatív energiám. Magas szinten tudnak megerősíteni és támogatni, nem azzal, hogy mondanak valamit, hanem ahogyan ott vannak a tevékenységeken, ahogy apró eredményeknek tudunk együtt örülni, ahogy egy jól sikerült tánckoreográfia után egymásra nézünk, tapsolunk… Nagy élmény. A köztudatban az van, hogy fárasztó ezzel a korosztállyal dolgozni, de én azt érzem, hogy folyamatosan feltöltenek. És nemcsak én élem meg így, hanem a családom is. Kamasz lányom mondja: anya, én azt szeretném dolgozni, amit te, így szeretnék a munkából hazaérkezni, ahogy te – mondja a tréner, akit az idősek tanítanak örvendeni. Gyakran eszébe jut például egy karácsony közeli együttlét. Arról kérdezte a csoporttagokat, mi volt életük legszebb karácsonyi ajándéka. Mind élményeket soroltak. – Az egyik néni azt mondta, élete legszebb karácsonyi ajándéka az volt, hogy a bátyja és az édesapja egyszerre jött haza a frontról. Mennyivel könnyebb a mi életünk, hogy elkényeztetett minket a Jóisten! Ők másként tudnak örvendeni.

 
Megtagadom a koromat

Gyöngyi javaslatára állok szóba a hetvenöt éves Eszterrel. Néninek szólítom, kiigazít: – Csak Eszter. A nénit hagyjuk el! Nem magunkat, a korunkat tagadjuk meg mi, akik itt vagyunk. Hetvenöt éves vagyok, nem másoknak, magamnak akarom bizonyítani: annak ellenére, hogy nem vagyok egy Claudia Schiffer, genetikai elváltozás a csípőm környéki pluszhús, elfogadom magam.

Eszter élete nem volt könnyű, mondom én, pedig ő nem panaszkodik. Első házassága kudarccal végződött, a második harminchárom évet tartott, ebből huszonhatot gondozta a férjét. Három munkahelye volt, a nyolcórás bőrgyári állás után még kettőt vállalt, reggel hatkor kezdett, este tízkor végzett. Így kereste meg a pénzt, ami a két gyermek iskoláztatására, a magánórákra, a férje állapotának jobbítására kellett. Az agyvérzéssel férje elveszítette beszédkészségét, újra kellett tanuljon járni, írni, olvasni is. Logopédus, pszichológus, gyógytornász segítette. Eszter hetvenéves korában ment csak nyugdíjba, négy éve lett özvegy. Mégis, ha házaséletéről beszél, azt mondja, csodálatos volt, nem volt akadály az egyetértésben, hogy férje román volt, összeházasodtak református és ortodox szertartás szerint is, és olyan példásan éltek, hogy Csiha Kálmán a 90-es márciusi eseményeken őket állította példaképként. Eszter a munkában is a szépséget látta, a kesztyűhímzés öröm volt számára, melyben a tű tánca űzte a fáradságát. Ezért varr ma is ezer örömmel bárkinek.
 
Ott a helyem, ahol mosolyogni lehet egymásra

– Férjem halála után nagyon csúf gondolataim voltak. Elengedtem magamat, és akkor mindenki eltávolodott tőlem. A Népújságot nem hagytam, végigkísérte az életemet. Kinyitottam, és írja, a Caritas várja az időseket. Elgondolkodtam, mi keresnivalóm lenne ott. Amikor eljöttem, olyan szeretettel, biztatással fogadtak, hogy azt mondtam, ott a helyem, ahol mosolyogni lehet egymásra. Egymásnak a szemébe nevetünk, hogy ezt most elboldogtalankodtuk… Kiadjuk magunkból a fájdalmat, az egyedüllétet. Nálam reggeltől estig megy a rádió, de én nem akarok csak rádióhangot hallani, a lányokkal akarom megbeszélni, merre megyünk együtt. Elmentem az EKE-sekkel, igaz, a hegy aljából vissza kellett totyogjak, de megpróbáltam. Hiába ülünk, és várjuk a jót, mert a mai világban nem jön készen. Mi kell megkeressük, hogy jó legyen. Tennem kell, hogy a környezetem elfogadjon, oda kell mennem ahhoz, akinek a társaságában akarok lenni. És az olyan szép dolog, amikor egymást felkaroljuk a nehézségben, a szűkölködésben, és ez nem több, mint egy pluszban sütött lapótya, sütőtökkarika. Nem várni kell, hogy kopogjanak az ajtón, mi kell megszervezzük, hogy ne legyünk egyedül.

Örömmel beszél arról is, hogy megtanulta másként látni az életet. – Régen fájt, hogy távol vannak a gyermekeim… Annyit puszilgattam a telefonkagylót. Ma már örvendek mindennek: a gyermekeim sikereinek, a körülöttem lévő megbecsülésnek... A nénizést nem fogadom túl jól, gondolataimban a szüleimhez visz vissza, abba az időszakba, amikor ők megöregedtek, amikor eleresztették magukat. Én nem hagyom el magam, elmegyek fodrászhoz, kozmetikába, pedikűröshöz, próbálom magam szinten tartani. Nem tudok olyan cuccosan öltözni, ahogy szeretnék, de megtalálom az arany középutat, hogy a nyugdíjamat beosztva, igényesen, a koromhoz méltón megjelenjek. Elengedhetném magamat, megbetegedhetnék, de nem teszem, mert nincs, aki kórházba vigyen. Amikor rosszul voltam, magamnak kellett kihívjam a mentőt, ekkor döbbentem rá: az a dolgom, hogy összeszedjem magam.