Két kis bozontos puli lohol izgatottan a birkák nyomában, meg-megcsipkedve, időnként rossz irányba terelgetve, fel­mér­ge­sít­ve a gazdákat, így azok hamarosan haza is parancsolják a lelkes ebeket. Tiltakozó ugatásukat elnyomja a birkabőgés. Egyikőjük – Bogáncs­nak nevezett eb – a nagyocska fűben fekete ördögszekérként megbújva figyelte tovább az eseményeket, a tár­sa apró léptekkel szaporáz ha­za­felé a sárga gyermeklánc­fű­tengerben. 

Kosárban a juhok

A Nagykertben felállított ka­rám­ban – pontosabban, ahogy errefelé mondják: ko­sár­ban – gyűlnek a birkák. Be­ér­ke­zésük sorrendjében számba veszik őket, a fül­szá­mo­kat a pásztor gondosan felírja, a fejős példányokat vörös festékkel megjelölik, majd a kosár egy külön elkerített részébe engedik. Kemény fizikai munkát igényel a feladat. A juh lefogását, irányítását, igazgatását. Mondják, megtörtént, hogy a satuként szorító férfikezek között a birka szarva a gazdája markában maradt, de szerencsére ez nem okozott jelentős kárt az állatban, legfeljebb a tekintélyén esett csorba, hogy elvesztette csavaros fejdíszét. 
Az elszökött juhok visszahajtása is figyelmet és kitartást igényel, de az álla­tok­kal való birkózás min­den­kit jókedvre hangol. Va­laki tréfálkozva felveti, hogy edzésként a környéken sza­ladó hölgyek behajtásáról is lehetne szó. S a kupica is előkerül.

Esztena zászlókkal

Ősi szokás a Szent György-napi kihajtás, amit mifelénk összeszedésnek mondanak. Ilyenkor a pásztor átveszi a gazdáktól a juhokat, s a számba vett sereget kihajtják az esztenára. Mágikus, rontáselhárító szerepe van a nagy napnak. Már otthonról úgy indulnak el az állatok, hogy a kapuban egy kifeszített láncon kell átsétáljanak, ami úgymond visszaláncolja a jószágot, hogy ősszel hazataláljon. Amikor a Nagykertben összegyűlt a sereg, jelképesen, a közeli patakból kimert vízzel „megszentelik” a juhokat, hogy semmiféle rontás ne tegyen kárt bennük.

Sok gazdának van városi munkahelye, s ennek okán engedményt kell tenni – pedig tudott, hogy az összeszedésre Szent György napja a legalkalmasabb: miután legyőzte a sárkányt, a bárányt ki lehet engedni a legelőre – hívja fel a figyelmet a kosár körül ténykedő esztenabíró. Antal Imre bennfentes tudnivalókat is elmesél érdekességként. 
– A Nagykerttől a Haj­to­vá­nyon keresztül viszik a nyájat a három kilométerre lévő Vizesvölgybe és Szárazvölgybe, ahol a pásztorlak áll. Nemrégiben esztenarendbetevő kaláka is volt, a pásztort kiköltöztettük, a kerítéseket megerősítettük, hogy a juh lássa, hol kell járjon, s a juhásznak is könnyebb legyen. Ez egy olyan esztena, ahol a szé­kely és a magyar zászlót lengeti a szél, erre külön büszkék vagyunk. Állandó jel­leg­gel hárman vannak kint: Gyuszi, a sajtkészítő; János, a főpásztor és az ő segítsége, Józsi – aki moldvai csángó, Re­ke­csin­ből szereztük, ő is katolikus magyar ember –, és még tovább is fűzte volna a fonalat az esztenabíró, de menni kellett.

A juhász és a genetika

Az összeszedés napja a pásztoroknak jelentős nap. Így van ezzel a Gyer­gyó­töl­gyes­ről származó Csibi János is, aki vérbeli pásztor, juhok között nőtt fel, továbbvive a családi hagyományt, és reménykedik, hogy hét gyermeke közül a legkisebbik ugyancsak ezt a mesterséget viszi majd a továbbiakban. Az idős pásztor úgy tartja, juhásznak születni kell – próbálkozni persze lehet, és ezt ajánlja is a fiataloknak –, de: „pásztornak lenni genetikai hiba, hisz napszentülés után már azt sem tudja, a patak merre folyik”.
A pásztorélet valóban fáradságos, önmagában egy sajátos életforma – 24-ből 24-et talpon, de legalábbis készenlétben kell lenni –, de mint mondja, olyan dolog, amit ha jól csinál az ember, akkor van látszata. 

– Amikor itt a faluban négy esztendeje elkezdtem, volt tizenöt juhom, egy lovam, egy tehenem. Most van hatvan juh, három tehén, ló

– összegez a főpásztor. 

Farkasként hálni

Ahogy zajlik a juhok össze­í­rá­sa, az egyre erősödő és hangosabbá váló bégetésben egyre-másra jönnek elő a régi történetek is. Még a 70-es évek végén történt, hogy Szováta mellől egy több száz juhból álló nyájat kellett télvíz idején a Kárpátokon keresztül Ialomița megyébe hajtani, indítja a sztorit Csibi János.

– Nehéz volt! Menet-jövet több mint ezer kilométer. Csak a fiadzós juhok maradtak az állami gazdaságban, a többi 650 darabot, a transzhumáló pásztorkodás szabályainak megfelelően, a munténiai le­ge­lők­re hajtottuk. Két szamárra, amit lehetett, felpakoltunk – nem túl sokat, hatvan kiló sem volt –, mert nem volt váltószamarunk. Elindultunk, ahol sötétedtünk, ott háltunk, mint a farkas. Hajtottuk a juhokat a téli legeltetésre édesapámmal s még egy besztercei románnal. Mikor visszajöttem, azt mondtam, többet az életben juhbőgést ne halljak. De nem álltam meg, mint Magellán, ahonnan indultam, oda tértem vissza

– elevenedik fel a történet.

Át kell élni a pásztoréletet

A nyári szezon a legeltetésben Szent Mihályig tart, de Katalinig kihúzódhat. Szeptember végén elhagyják a legeltetést, már nem fejnek. Szent Istvánkor kettéválasztják a sereget. A szálasokat – gyimesi rackának vagy curkánnak is nevezik a fajtát – külön, a berkéket – ami a cigájának egy változata – külön. Ez már a tenyésztés része. A székely emberek ragaszkodnak a berkékhez, de aki szálas párti, annak a jószága abba a nyájba kerül. Mondják, a csíkiak mindig is ragaszkodtak az ősi állatállományukhoz, a nyugati fajtákat nem kedvelték, mert nem bírja a terepet, mint ahogy az emberek közül sem bírja mindenki a csíki éghajlatot. Vannak próbálkozások angol fajtákkal, mint a Suffolk, de ezek a juhok nem ide valók.

– Ketrecharcosoknak nevezem őket, mert nagy testtömegük van, de nem bírják az itteni terepet, járást, fekszenek le. Nekünk ide olyan állat kell, amelyik strapabíró és jelentős tejhozama van. Ezt a szálas juhokban találtam meg

– érvel a pásztor, aki a nagyvadak kapcsán is elmondta véleményét. Szerinte a medvék, farkasok „jőnek-mennek ott a vadonban, mert meg kell éljenek ők is, meg kell éljünk mi is, úgy kell ezt csinálni, hogy férjünk el egymás mellett. Kutyáim – kilenc darab van – hál’ istennek jól vannak, sajnos télen az egyik elpusztult”.

Hárman vannak odakint a juhok mellett egész nyáron. Annyi juhot vállalnak, amennyivel boldogulnak, mert úgy kell bánni velük, hogy kitermeljék a fizetést. A tavaszi tejvizsgán, amennyiben a fejősjuh megad egy deci tejet, nyolc kilogramm sajt és egy kiló orda jár a gazdának. 
„Itt kövér a legelő, minde­nütt nem adnak ennyit...”