„Legyen áldott az Isten, aki Jézusnak 
a halálból való feltámadása által 
új életre hívott, az élő reményre.” (1Pt 1,3)

Főtisztelendő Paptestvérek, kedves Hívek!

Ezeket a szavakat Szent Péter apostol azokhoz a keresztényekhez intézi, akik idegen környezetben, szétszórtan próbálnak hűségesek maradni hitükhöz, akik megpróbáltatáson és szenvedésen mentek keresztül – ő, aki maga is elveszítette reményét a nagypénteki események láttán. Vele együtt mi is áldjuk Istent, mert Jézus Krisztus feltámadása által új életre, élő reményre hívott meg minket.
Krisztus feltámadása hitünk középpontja és reménységünk forrása. Nem csupán múltbeli esemény, hanem Isten üdvözítő tette, amely megnyitotta előttünk az új élet útját. Általa az emberi történelem új irányt kapott: többé nem a halál az utolsó szó. Ebből fakad az a remény, amely nem mulandó és nem illúzió, hanem Isten hűségébe kapaszkodó bizonyosság. Ahogyan Szent Pál tanítja: ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitünk (vö. 1Kor 15,17) – vagyis a feltámadás nem csupán egy igazság a sok közül, hanem az a szikla, amelyen egész hitünk áll vagy bukik.
A világ történései és eseményei sokakat bizonytalansággal és félelemmel töltenek el: háborúk és növekvő gazdasági nehézségek vesznek körül bennünket. A feltámadásba vetett hit azonban olyan reményt ad, amely túlmutat minden emberi számításon. Ez a remény nem naiv optimizmus, hanem annak a bizonyossága, hogy Isten a történelem Ura, aki a legnagyobb szenvedésből is képes életet fakasztani. Szent Ágoston ezt így fogalmazza meg: „Mert a mindenható Isten… semmiképpen sem engedné meg, hogy bármi rossz létezzen műveiben, ha nem volna elég hatalmas és jó ahhoz, hogy még a rosszból is jót hozzon ki.” (Enchiridion 3. 11)
Ez a remény akkor válik élővé, ha Istennel való személyes kapcsolatból fakad: a feltámadt Krisztus nélkül nincs hiteles keresztény élet. XVI. Benedek pápa sokszor hangsúlyozta, hogy a kereszténység nem egy eszme vagy erkölcsi rendszer, hanem találkozás egy élő személlyel. A feltámadás tehát nem csupán hitigazság, hanem meghívás: kilépni a félelemből, és belépni az élet teljességébe, amelyet Krisztus nyitott meg számunkra.
„A keresztség évében” különösen is tudatosítanunk kell, hogy ez az új élet a keresztségben kezdődik, a keresztség ennek az életnek a kapuja. Általa nemcsak egy közösséghez tartozunk, hanem valóságosan részesedünk Krisztus húsvéti misztériumában: halálában és feltámadásában. A keresztség meghívás a bűntől való elszakadásra és az új életre. Ez a döntés nem egyszeri, hanem mindennapi feladat; ugyanakkor nemcsak a bűntől való szabadulást kell látnunk, hanem az új élet ajándékát is.
Húsvét arra hív meg, hogy ezt a keresztségi hivatást tudatosan éljük. Papként és hívőként egyaránt küldetést kaptunk: tanúságot tenni arról az új életről, amelyet Krisztus ajándékozott nekünk. Minden megkeresztelt meghívást kap arra, hogy szavaival, szolgálatával és életének hitelességével másokhoz is eljuttassa az élő remény örömhírét.
Legyünk olyan keresztények – Tiszteletreméltó Márton Áron püspök szavaival –, „akik bátran megvallják és lelkesedéssel élik Krisztust; akik nem a szájukon, hanem a szívükben hordják, és tettekkel fejezik ki a keresztény eszményeket; akik nemcsak a templomban, hanem a családban, a munkában és mindennapi kötelességeik teljesítésében is keresztények.”
Ezekkel a gondolatokkal kívánunk kedves híveinknek és minden jóakaratú embernek áldott húsvéti ünnepeket!