Kedves kispapkori emlékeim közé tartozik az Em­mausz-járás. Ez mindig húsvét utáni kedden történt. Ennek a szokásnak a hátterében az aznapi szentmise evangéliumi szakasza állt, amely az emmauszi tanítványokról szólt, akik elhagyták Jeruzsálem városát és Emmauszba indultak. Mi is útra indultunk, mint ők. Igaz, hogy más volt a mi úti célunk, mint az övéké. Ők igazából menekültek Jeruzsálemből, ahol Mesterüket keresztre feszítették. Őket a csalódottságuk és kiábrándultságuk indította útra. Minket az ünnepi szolgálatok utáni jól megérdemelt kikapcsolódás. Egynapos kirándulást jelentett a Gyulafehérvárhoz közel levő Alvincre, ahol a kanonokok szőlőse volt, s ahol a nagyprépost jóvoltából ünnepi szolgálatunk jutalmaként bort is fogyaszthattunk, ami az intézetben tilos volt. Jó közösségépítő kikapcsolódás volt ez a nap.

E szokás nemcsak a kispapi életünk kísérője volt, hanem papként is megtartottuk, és megtartjuk mind a mai napig, abban a formában, hogy a húsvét utáni héten szintén útra kelünk, osztálytársi találkozókat tartunk, ápoljuk a paptestvéri közösséget. Minden évben valamelyik osztálytársunk lát vendégül, amikor elbeszélgetünk, közösen imádkozunk, szentmisét végzünk az egyházközség hívei részvételével. Szent Pál apostolnak ez a buzdítása vezérel, amit tanítványának Timóteusnak mond: „Szítsd föl magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem által benned van” (2Tim 1,6), vagy: „El ne hanyagold a benned levő kegyelmet, melyet prófétai szó által a papság kézföltételével kaptál!” (1Tim 4,14) Tesszük mi is ezt, mert szükségét érezzük. A tüzet ápolni kell, ha nem akarjuk, hogy kialudjon. Hivatásunkat is így kell gondoznunk, hogy a sok kihívás közepette meg ne inogjunk, el ne lankadjunk, ki ne fulladjunk.
Az idei húsvét utáni héten is sokan útra keltünk, s ha megfogyatkozva is, hisz már sorunkból többen átlépték az örökkévalóság kapuját, de még, akik vagyunk és képesek vagyunk rá, megtartjuk e szép szokást. Az én korosztályom Nyárádköszvényesen gyűlt össze. A nyolcvanadik életévünkben, vagy van, aki már azon is túl, adtunk hálát Istennek mindazért, amit tett velünk és általunk, s kértük további áldását munkánkra és azokra, akik között élünk és munkálkodunk.
Titeket pedig, kedves testvérek, Szent Pál apostol szavaival arra kérünk: „Becsüljétek meg azokat, akik köztetek fáradnak és mint elöljárók az Úrban, vezetnek titeket. Munkájuk miatt legyetek irántuk minél nagyobb szeretettel, s éljetek velük békességben.” (1Tessz 12-13)