Nemrég arról számoltunk be, hogy két fiatal, a csíkszeredai Burista Emese építészgyakornok és a szentegyházi Benedek Szabolcs egyetemi hallgató támogatókat keres, hogy az indiai Zanglába utazhasson, ahol Kőrösi Csoma Sándor dolgozott a tibeti–angol szótár elkészítésén. A Csoma Szobája Alapítvány önkéntesprogramjában vesznek részt, munkájukkal az elszigetelten élő közösségen fognak segíteni. Cikkünk sokakhoz eljutott, többen is támogatták Emesét és Szabolcsot, így indulás előtt be tudták szerezni a legszükségesebbeket, lapunknak pedig hetente beszámolnak indiai kalandjaikról. A fiatalok július 15-én indultak el Csíkszeredából, és 16-án már Újdelhiben voltak. Az alábbiakban Emese és Szabolcs beszámolóját közöljük.

Nagyon köszönjünk a támogatást a családjainknak, a barátainknak és minden magánszemélynek, akik felvették velünk a kapcsolatot az expedíció kapcsán! Köszönjük a segítséget a minket támogató cégeknek és egyesületeknek: az A-platz építészirodának, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesületnek, a Hargita Népének, a ComColornak, a Nootkának, a Winter Outletnek, Kakucsi Áron kávépörkölőnek és a Rubiq Social Clubnak, a Cutii Plutónak, az Explorer Consultingnak és az Erdélyi Kárpát-Egyesület Marosvásárhelyi szakosztályának.

Indulás előtt nem izgultunk. Inkább azt mondhatnánk, hogy hullámokban tört ránk az izgalom, készülés közben, amikor tudatosulni kezdett bennünk, hogy mekkora fába vágtuk a fejszénket. A készülés nem volt problémamentes, nem tudtuk kifizetni a vízumot, egyszerűen a weboldal nem engedte harminc próbálkozás után sem. Több nap és sok hajtépés után sikerült vízumot szerezni, és az oltásokat is nehezen tudtuk beszerezni. Végül Hepatitis A, hastífusz-, meningococcus- és tetanuszvédőoltásokkal indultunk el, emellett gyógyszereket is viszünk magunkkal. A csomagunkban nincs minden, amire majd szükségünk lesz, például nem viszünk izolírt, gázpalackokat, ruhából is csak keveset. Mivel a nyári 50 Celsius-foktól a -30 fokig készülünk, kompromisszumokat kötöttünk. Izolírt és gázpalackot a gázfőzőhöz Lehben fogunk beszerezni. Munkaruhát sem viszünk, majd vásárolunk a helyiektől. Úgy érezzük, lehetőségeinkhez mérten elég jól felkészültünk arra, amire tudtunk, és arra is, hogy majd meg tudjunk küzdeni bármivel, ami elénk kerül.
Szerencsére van helyi kapcsolattartónk, ha bajba kerülünk, van, akit hívhatunk. Delhiben foglaltunk szállást, itt váltunk rúpiát, mert kártyás fizetésre máshol nem nagyon lesz lehetőség, és megpróbálunk szerezni helyi SIM-kártyát.

Újdelhiből, a reptértől a szállásig az út nagyon kemény volt. Kétsávos úton legalább három autó megy, mindegyik behorpadva mindenhol, oldaluk leszakadva. Tuktukok, riksák, biciklisek, gyalogosok és tehenek jönnek-mennek az úton a fővárosban. Mindenki dudál, több olyan útkereszteződés volt, ahol mindenki összeütközött, majd kikecmeregtek és mentek tovább.
Delhiből 11 órás buszút vár ránk Manaliba. Tovább pedig rögtönözünk. Nem azt mondjuk, hogy onnan lesz, ami lesz, de külföldiként onnan már nem igazán lehet előre foglalni buszjegyet vagy telekocsijegyet, szállást sem. Az alapítvány adott infókat, hogy hol érdemes megszállni, mi is keresgéltünk.
Manali után Leh a cél, amely annyira van Manalitól, mint Delhi, de az út több napot is felvesz. Egész napos buszutak várnak a hágókon, a végén meg már csak teletaxik járnak, busz nem. Leh és Manali között az út legmagasabb tengerszint feletti pontja 5300 méter, úgyhogy itt valószínűleg magashegyi betegséggel is meg kell küzdenünk, amíg elérjük a 3500 méter magasan fekvő Leht, Ladakh főváro­sát. Itt mintegy három napot szeretnénk eltölteni.
Az álmaink válnak valóra, hiszen mindkettőnknek bakancslistás volt látni a Himaláját. Reméljük, be tudjuk fogadni és meg tudjuk látni azt, ami ott vár minket. Aztán lesz, ami lesz. Úgy még soha nem volt, hogy sehogy se legyen.
 

Benedek Szabolcs, Burista Emese