„Én legeltetem juhaimat és én keresek nekik pihenőhelyet – így szól az én Uram, az Úr. Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem... úgy legeltetem őket, ahogy kell.”
(Ezékiel 34,15)

Az Úr, a mindenható, szerető, jóságos, gondviselő Atyaként gyakorolja mindezen mivoltát nyájával, gyermekeivel szemben. Már gyerekkoromban hallottam, megtanultam, s azóta számtalanszor használtam a jó pásztor hasonlatot. Tudom. Most belegondolva Ezékiel leírásába nagyon is felismerem magam abban, hogy sokszor elveszett, eltévedt, sérült helyzetben vagyok. 
Amikor elveszek a mindennapok kihívásai közepette, mert nem tudom, mit hogyan kéne tennem, hogy jusson kenyérre, de gázszámla-kifizetésre is. Amikor eltévedek az aggodalmaskodás, tanácstalanság, bizalmatlanság útvesztőjében, és kérdem szüntelen, mint aki tudja a maga módján, csak nem találja, hol az igazság. Amikor sérültnek érzem magam, mert sajog a lelkem, mivel megbántanak, vagy éppen átnéz rajtam az, akiért annyit áldoztam. És ezekhez hasonlókat felsorakoztatva keresem, vágyom mindezekben a visszaterelésre, bekötözésre, erősítésre. A nyájban, amelyhez tartozom. De őszintén, szívből? Mindennapjaim, örömeim, bánataim mindenkor a nyájban zajlanak, ahol jelen a mindenható, szerető, jóságos, gondviselő Atya? Vagy csak papíron, ideig-óráig, szükségszerűen „könyökölöm” be magam a nyájba? 
Ezen tűnődésemben szembejött egy hasonlat és lett bátorító tanítás. Megosztom veled. „Az élet, mint ceruza.”
Lehet ceruzám egyszínű, fakó vagy élénk színű, vagy éppen többszínű, színes. A ceruzának lényegét, rendeltetését, tartalmát a ceruzabél, a „belső” határozza meg. 
Bármennyire is igyekszem, ceruzám hegye, a ceruzabél kopik. Hegyezni kell. Megújítani, új erőt adni, táplálni. „Mindenre van erőm a Krisztusban, ki mindenkor megerősít.” (Filippi 4,13) Ez is egy hegyező a sok közül. 
Bármennyire is igyekszem és ügyelek, hegyezem ceruzámat, néha megütődik, elejtem. Megtöredezik a ceruzabél, nem ír rendesen, eltér rendeltetésétől. Látva az ákom-bákom írást, használhatom a ceruza végén levő radírt és kitörölhetem azt, újrakezdve az írást. 
Nem mindegy, hogy kinek a kezében van a ceruza. Hogy milyen hegyezőt vagy radírt használunk. A mindenható, jóságos, szerető, gondviselő Atya eltörli mulasztásainkat, tévelygésünket, gyarlóságainkat és táplál erőt adva, ha hozzá fordulunk. Most böjti időben hegyezzük ceruzánk, radírozzuk, ami nem méltó írás ceruzánk által. Hadd lehessen őszinte, szívből jövő hálaadásnak írása ceruzánknak húsvét ünnepén. Hála, amiért Isten úgy szeret, hogy egyszülött fiát adta nyájáért, hogy el ne vesszen itt e földi vándorútján, hogy legyen örök élete. Hát nem mindegy, milyen nyomot hagy a ceruza – milyen nyomot hagyunk magunk után a világban.

Tamás János evangélikus lelkész