– Nyakunkon a karácsony – halljuk egyre többször az adventi időszakban. Ez olyan megközelítése az ünnepnek, mintha egy újabb feladat lenne, amit teljesíteni kell… Hogyan tudjuk visszalopni a várakozás örömét a rohanással telt mindennapokba?

– Saját tapasztalataim, a környezetemben látottak és a munkámban tapasztaltak alapján úgy értékelem, hogy egyre kevésbé tudunk hangolódni az ünnepre. Minél hamarabb kerülnek a boltokba a dekorációk, annál hamarabb túlterhelődünk, veszíti el értelmét az ünnep, amelynek pedig épp az lenne a lényege, hogy megszakítsa a pörgést és megállásra, befelé fordulásra ösztönözzön. Bár a külvilág mást diktál – tökéletes fenyőfa és még tökéletesebb családi fotók –, azt ajánlom, építsük le ezeket az irreális elvárásokból adódó megfelelési kényszereket, ne hasonlítsuk magunkat senkihez. A hasonlítgatás a legnagyobb visszahúzó erő, mert azt érezzük általa, hogy soha nem leszünk elég jók. Pedig a kirepedt bejgli, a nem tökéletes fenyőfa is tud elég jó lenni. Karácsony táján a jelenben maradni sokszor azért is nehéz, mert sokakban ilyenkor múltbeli sérelmek jönnek elő, az év közben meg nem tett dolgokat ilyenkor akarják bepótolni, és az így keletkező bűntudat nagyon messze visz a jelenből. Gyakorolni kell a lecsendesedést, hiszen ezeknek a rituáléknak épp az a céljuk, hogy keretet adjanak az életünknek, és általuk megélhessük az intimitást.

– Az ünneppel kapcsolatos gyakorlati teendők hosszú listája frusztrációt okoz. Fontosnak tartja a tervezést annak érdekében, hogy elkerülhessük a „semmi sem lesz kész” érzést?

– A tervezés mindenképp jó dolog, de az irreális elvárásokat muszáj leépíteni, hiszen ezek miatt van a stressz, a frusztráció, nem feltétlenül a teendők miatt, mert azokat be lehet osztani. Nem biztos, hogy a családunknak az kell, hogy tisztaság legyen és sokféle étel, ezt elsősorban mi várjuk el önmagunktól… El kell gondolkodnunk azon, hogyan tudnánk annyit adni, hogy nekünk is maradjon energiából, jókedvből, hogy aztán tudjunk jelen lenni a pillanatban? Mert ha nagyon sokat belefektetünk valamibe, el is várunk cserében valamit, viszont a családtagjaink nem biztos, hogy erre vágynak, sokkal inkább a figyelmünkre, a jelenlétünkre. Nemrég gyakorlatot végeztem az iskolában a gyermekekkel, megkértem, meséljék el legfontosabb karácsonyi emlékeiket. Meglepetésemre nem ajándékokra emlékeztek, inkább az együttlét öröme, a rég nem látott unokatestvérek, a nagybácsikkal töltött közös idő volt a meghatározó. Sokan meséltek traumaként arról, amikor megtudták, hogy nem az Angyal hozza az ajándékokat: fontosnak tartom erről is beszélni a gyermekekkel, hogyan tudják ők továbbvinni ezt a szokást úgy, hogy ne azt érezzék, valami véget ért.

– A karácsony a családi konfliktusok ideje is, hiszen ilyenkor a rokonokkal, barátokkal való találkozások mellett arra is vágyunk, hogy a család együtt legyen, saját tempójában ünnepeljen. De akkor nemet kell mondanunk…

– Merjünk nemet mondani, ha úgy érezzük, hogy változtatni szeretnénk az esetlegesen kényszeres családi összejöveteleken, vagy ezek időpontjain. Bár nagyon fontos, hogy megőrizzük a hagyományt, de az is ugyanolyan lényeges, hogy hozzátegyük a saját igényeinket. Kialakíthatjuk a saját kis családi rituálénkat ünnepekkor, hiszen ez biztosítja a nagy áramlásban a megállást, amikor lecsendesedhetünk, újratervezhetünk, találkozhatunk önmagunkkal.

– Hogyan, milyen szempontok szerint ajándékozzunk?

– Nagycsaládban megbeszélhetjük előre, hogy idén élményt, kézzel készített ajándékot vagy bármi mást adunk, hogy ne vegyük meg a sokadik kávédarálót, kenyérpirítót. De ha nem így teszünk, akkor is szempont, hogy szívből adjunk, ne költekezzünk túl, ismerjük a saját anyagi kereteinket, ne az elvárásokat nézzük itt sem. És ha mégsem válik be az ajándék, a megajándékozott nem örül neki, tudjuk azt is vállalni, hogy nem sikerült örömet szerezni. 

– Bizonyára mindannyiunk környezetében vannak egyedül élők, idősek, akik magányosan töltik az ünnepet. Hogyan kapcsolódjunk hozzájuk, mivel segítünk jól?

– Nehéz kérdés, hiszen akik egyedül vannak és nincsenek jól, az első segítségnyújtást általában elutasítják. Próbáljuk finoman, többször felajánlani a beszélgetést, a figyelmünket, a jelenlétünket – de csakis akkor, ha ez őszinte a részünkről. Akár jelezhetjük is a többi szomszédnak, rokonnak a szándékunkat és közösen örvendeztethetünk meg egy magányos személyt, főként jelenléttel, találkozással. Ebben az ünnepi időszakban minden évben megnövekedik az öngyilkosságok száma, ezért fontos, hogy vegyük észre szeretteinken, a környezetünkben élőkön a depresszió jeleit és nem hibáztatva, nagyon tapintatosan jelezzük számára, hiszen már a figyelem is jót tesz. Egyedül senki sem képes kijönni ebből az állapotból, kapcsolatokra van szükség: ez épp olyan fontos szükségletünk, mint az evés vagy az alvás.