Beleszületett a költészetbe, ám érettségiig inkább számtannal, kémiával és fizikával próbálták „térdre kényszeríteni”. Később, korát megelőzően, terrorvádakkal illették, ám nem állt szándékában lerombolni Bukarestet. Első, a feledés homályába vesző költeményében elbúcsúzott a családjától és az egész ismert világtól. Szondy-Adorján György csíkszeredai költővel, íróval beszélgettünk. – Hogyan kezdődött a kapcsolatod a költészettel? – Mondhatni, beleszülettem. Édesapám és nagyapám is írtak verseket, melyeket különböző lapok, folyóiratok közöltek is. Apám a kolozsvári Gaál Gábor irodalmi kör tagja volt, nagyapám verseken kívül operettlibrettókat is írt, fordított, sakkfeladványokat készített, fotózott, rajzolt, ő alakította a színjátszó kör hősszerelmesét, hétköznap meg egy üzem kádereseként dolgozott, amit ma humánerőforrás-menedzsernek neveznénk. Nem mellékesen, szabad perceinek valamelyikében fölnevelte apámat nagyanyámmal együtt, aki a sütemények, torták, különböző öntetek és szószok boldog és népes társaságának létrejöttéért fejtett ki, ha nem is ennyire sokoldalú, mégis áldásos tevékenységet. – Diákkorodban is verseket olvasgattál? – Diákkoromban kevesebbet olvastam, mint most. Akkoriban főleg magas számtannal, fizikával és kémiával próbálták földre kényszeríteni a hozzám hasonló, humán beállítottságú kölkök egészen más irányba igyekvő képzelőerejét. ’89-ben végeztem, mikor már filológia osztály sem volt. Tehát az iskola elvégzése után rengeteg bepótolnivalóm volt és van a mai napig. Talán ez a hosszú élet egyik titka. Hisz ahhoz a csipetnyi élethez képest, ami jó néhány költőóriásnak adatott a földön, az én ötven évem matuzsálemi kor. Amúgy az integrálszámítások egyik hozadéka, hogy igen tetszetős kacskaringókkal vagyok képes benépesíteni egy fehér lapot, ha nincs más dolgom. Hál’ istennek, van más dolgom. A kémia­tudásomnak meg azt köszönhettem, hogy a kilencvenes évek elején kedvenc rendőrségem és mit tudom én, miféle társult szervei házkutatást rendeltek el az otthonomban, és két év felfüggesztett börtönbüntetéssel kecsegtettek, ugyanis rakétamodellezéssel is foglalkoztam, ahogy bármely hétköznapi ember életének kisebb-nagyobb szakaszaiban, és a rakéták hajtóanyagai tulajdonképpen „lebutított” robbanószerek. Innen üzenem újfent, soha nem állt szándékomban rakétatámadást indítani Bukarest ellen. Meg aztán ott vannak saját honatyáik, akik sokkal nagyobb rombolást képesek véghez vinni, és nem csak ott. Gyermekkori olvasmányaim a szüleim és a testvérbátyám hatására kerültek kezembe. Egyszerűen továbbadták a kiolvasott könyveket lefelé, mint a kinőtt ruhát vagy cipőt. Én voltam a legkisebb, ráadásul egyedül csíki születésű, hisz a nagyapám még Budapesten született, apám már Lugoson, édesanyám a szilágysági Zsibón, a testvérem meg Kolozsváron, ahonnan aztán idehelyezték a szüleimet. Így születtem én Csíkszeredában, és élek azóta is itt a(z) végeken, egy 16. századi hagyományt követve. – Kinek, kiknek a művészete volt rád hatással? Van olyan, akit példaképednek tekintesz? – Többé-kevésbé minden, amit valaha elolvastam, és minden szerző, akit ezért vagy azért számontartok, hatással volt/van rám. Legyen az klasszikus, kortárs vagy épp elfeledett. Meddő próbálkozás mind felsorolnom őket, bár nyilván vannak kedvenceim. Azok is túl sokan... Példaképet soha nem állítottam magam elé, fölé. Kicsit olyan az, mint amikor Bokor Tóni Wirtschafter bekerítette a telkét, aztán szemet vetett a szomszéd telkére is. Ki ne vágyna nagyobb telekre, ha van rá mód? És talán mégis van annak a fránya számtantanulásnak egyéb hozadéka is a csinos kacskaringók rajzolásánál, mert valahol ott képzelem el a követendő példát, ahol a függvények közelítőgörbéi metszik az Ox tengelyt. Vagy az Oy-t, mert az vízszintességéből adódóan inkább fekszik. Persze kívántam magamnak ilyen vagy olyan tulajdonságokat. Azok vagy vannak, vagy nincsenek. Akár a tehetség. Mindezen túl csak a befektetett munka tehet többé. Vagy a véletlen is akár... Abban munka után ajánlatos bízni. Akkor bejön. Van, hogy akkor sem. Ám addig csak az, amit a nevében hordoz. Kell a francnak. – Mikor kezdtél verseket írni? Hol publikáltál először? – Első versem, hála a magasságosnak, a feledés jótékony homályába vész, bár keletkezésének körülményeire emlékszem. Elemista lehettem, és a macskánkkal játszadoztam, mert nálunk mindig van kéznél s láb alatt egy macska, már nem tudom, hirtelen felindulásból vagy tán előre megfontolt szándékkal karmolt meg a kedves állat a mellemen, épp ott, ahol a szívemet sejtettem, és azon nyomban ki is serkent a vérem. Akkor úgy gondoltam, ott helyben elpusztulok, és rövid, ám tartalmas életem csöndes véget ér. Valamiért szükségét éreztem annak, hogy versben búcsúzzam el a családomtól és az egész ismert világtól. Az még rémlik, hogy egy lobogós hadi kopját kívántam a síromra. Tehát már akkor olvastam legalább egy versét Aranynak. Aztán néhány fogalmazásórán kivívott „sztárságot” leszámítva, már csak a kamaszkorom vége felé jött rám ismét az írás. És tart azóta is. Első verseimet az Ifi Fórum, a Zabhegyező és a Hargita Népe közölte. Jelenleg több magyarországi és erdélyi lapban, folyóiratban közlök novellákat, tárcákat, verseket: Székelyföld, Helikon, Látó, Előretolt Helyőrség, Bárka, Országút, Hitel. Írásaimat antológiákba is beválogatták. – Mi az, ami versírásra ösztönöz? Személyes élmények? A világ eseményei? Reflektálsz a verseidben aktuális történésekre? – Erre nehéz a válasz, nem azért, mert önmagában az lenne, hanem mert már több ezren válaszoltak erre a kérdésre. Ettől most eltekintek, ezért próbálok nagyon röviden fogalmazni: folyamatosan leképezzük és újraalkotjuk a minket körülvevő világot, ki-ki ízlése és tudása szerint, majd kinézünk annak ablakán, hogy lássuk, másnak tetszik-e, aztán vagy érdekel, vagy nem. Esetenként vetünk egy pillantást arra is, milyen távolra kerültünk önmagunktól. „Senki sem különálló sziget”, és meggyőződésem, hogy ezt is többször elmondták John Donne előtt, akitől az idézet származik, tehát így vagy úgy, de mindenképpen hatnak ránk a történések, és nyilván valamiképpen megjelennek az írásokban is, még ha a történelem során felgyűlt, aktuálisnak tűnő eseményekből is szemezget valaki, épp azért, mert annak találja. Azért van a történelem, hogy ne kövessük el százszor ugyanazt a hülyeséget, csupán kilencvenkilencszer, bár jól tudom, nehéz, ha nem épp lehetetlen a létünkön átívelő törvényszerűségeket áthágni, ugyanakkor a fizika törvényei a szellem terén is alkalmazhatóak, a természet nem szűnik meg a bőrünknél. Egyáltalán nem mindegy, miféle vágyaknak, kívánalmaknak teremtünk ürességet magunkban. Végezetül, az is egyféle reakció, ha nincs reakció: a hallgatás is elmond valamit. – Említetted, hogy későn fekvő és korán kelő típus vagy. Mikor írsz? Megvannak az alkotóóráid, vagy bármikor előkapod a füzetedet és lejegyzed, ha eszedbe jut valami? – Számomra a hajnal és annak csöndje a legkedvesebb. Ami aztán elhúzódhat délutánig vagy estig is akár, a hangulata elkísér mégis. Az éjjeliszekrényemen, ami tulajdonképpen egy asztal, az esetek többségében van írószer és papír. Ha épp nincs, az megsokszorozza annak lehetőségét, hogy valami dörgedelmes gondolat sistergésébe ébredjek bele, de lusta legyek kimenni egy ceruzáért. Így néha ezen a pár lépésen múlik a világ megváltása meg a vele járó dicsőség is nyilván. – Kiknek szólnak a költeményeid? – Jóllehet, írtam már macskákról, kutyákról meg itt a közelben lévő fűről és fáról is, én töretlenül bízom abban, hogy talán mégiscsak az embereknek. Minél többnek, ha lehet. – Több elismerésben is részesültél. Mit jelentenek ezek számodra? – Hogy van helyem a kortárs irodalom palettáján. És a könyveimnek az emberek polcain. Nem többet, nem kevesebbet. Azt, hogy miféle hatalmak tesznek vagy épp nem tesznek oda, nem tisztem kutatni. Végső soron: az olvasóé a legnagyobb hatalom.

Farkas Endre