Állandó kihívás, következetes munka és egy lehetőség, hogy az őt foglalkoztató dolgokról beszélhessen – ezekkel a szavakkal definiálja a színészi létet Barabás Árpád gyergyószentmiklósi származású színész-rendező, akit mindenki Freddyként ismer. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház tagjaként, a gyergyói Figurához is gyakran visszajáró, a rendezői szerepet is próbálgató Freddyvel hivatásáról, a színház szerepéről, a sikerről és annak a hétköznapokkal való viszonyáról beszélgettünk. – Miért választottad a színész hivatást, milyen elvárásokkal, célokkal indultál a színház tanszékre, majd a „világot jelentő deszkákra”? – Erre a kérdésre nem tudok semmilyen érdekesnek tűnő választ adni, hogy például már óvodai kiscsoportban is tudtam…, ez egyszerűen így alakult. Azt tudni kell, hogy én a színjátszást megelőzően versenysporttal foglalatoskodtam, azután nyergeltem át a színházba. Erről a két látszólag egymástól idegen területről valójában kiderült, hogy nagyon is hasonlóak. Nem voltak nagy illúzióim a színházzal kapcsolatban, a versenysport elég szépen megtanított arra, hogy eredményt csak munkával lehet elérni, így egyértelmű volt, hogy nagyjából erre érdemes támaszkodni. Nyilván később az ember megtapasztalja, hogy a színház nagyon furcsa terület, ahol bizonyos dolgok nem pont a fair play elve szerint működnek, de ahogy mondani szokás: a protekció csak a függönyig tart. – Egyértelmű volt, hogy az egyetem elvégzése után a Figurához vezet az utad, itt alapozod meg a szakmai fejlődésedet? Lehetne összegezni az ott töltött tíz évet emlékek, tanulságok szintjén? [caption id="attachment_123110" align="aligncenter" width="1296"] A színjátszás mellett rendezőként is dolgozik Fotók: Barabás Árpád saját archívumából[/caption] – Nem volt ez ennyire egyértelmű, nagyobb színházak is ajánlottak szerződést többünknek, de az, hogy ki milyen alapon hoz döntést, nyilvánvalóan alkati kérdés. Mi Kolozsi Kiliánnal olyan alkatok vagyunk, akik a munkában hittünk, így jobbnak láttuk hazaszerződni ahhoz a színházhoz, ahonnan indultunk, és ahol tudtuk, hogy rengeteget dolgozhatunk, fejlődhetünk és nem más illusztrisabb helyen akartuk várni a majdani kiugrás lehetőségét. A színész nem olyan, mint a bor, hogy elteszed, pihenteted, és évtizedek múlva egyre jobb lesz, sőt. Hasznos tíz év volt a Figuránál töltött idő, azt gondolom, hogy az a szellemiség örökre meghatározza majd a gondolkodásomat, és valószínűleg, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezzel így van mindenki, aki a Figuránál valaha megfordult. Voltak szép és kevésbé üdvös pillanatok, de azt megtanultuk, hogy a siker nagyjából olyan, mint a menzai bukta: sok tésztát meg kell enni, amíg a kevés lekvárig eljutsz. – Néhány évvel ezelőtt a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz igazoltál. Tudatos döntés vagy a kíváncsiság vitt oda? – Akkoriban azt éreztem, hogy váltani kellene, mert fogy körülöttem a levegő, aztán végül egy sajnálatos előadás közbeni baleset és annak utóélete, rehabilitációja mindent megoldott, mert ekkor keresett meg a Tomcsa akkori művészeti vezetője és ajánlott szerződést, amit én rövid gondolkodás után elfogadtamerikai – Nem szakadtál el teljesen a gyergyói színháztól, hiszen visszajársz ide rendezőként, szakmai tanácsadóként is. Milyen új színt adott a munkádnak a rendezői szerep? – Mint mondtam, én valószínűleg egy életre Figurás maradok, nagyon fontos hely ez nekem, így ha hívnak, akkor mindig szívesen megyek. Nagyon szeretem és tisztelem azt a munkát, ami ott folyik és szívesen vállalok részt benne. A rendezői szerep nagyon sok színész életébe beköszönt egyszer, azt hiszem azért, mert az emberben egy idő után megszületik az igény, hogy a munkáját a maga teljességében lássa, így óhatatlanul felébred benne a kíváncsiság, hogy milyen a másik oldalon lenni. Nem beszélve arról, hogy vannak bennem olyan kérdések, gondolatok, amelyekről rendezőként tudok jobban beszélni. Bár néha eszembe jut az anekdota a rendezők születéséről, miszerint a leghiúbb azt mondta a leghülyébbnek, hogy menj le, nézd meg, hogy nézek ki lentről. Remélem, azért ennél többről van szó. – Elgondolkodtatni, tabu témákról, társadalmi kérdésekről (is) beszélni a színház egyik fontos szerepe, ha nem a legfontosabb. Mit tapasztaltál az erdélyi magyar nézők vevők erre? Nyitottan érkeznek egy-egy előadásra? – Azt gondolom, hogy egyre nyitottabbak erre a nézők, bár nagyon nehezen megy, sokszor lengi be a nézőteret valami nosztalgikus vágyakozás a múltba. Egyértelmű viszont, hogy előbb-utóbb meg kell történnie a generációváltásnak a közönség soraiban is. A színház is szépen átalakult az idők során, ugyanúgy, mint az életünk, így már nem lehet – és megkockáztatom, hogy nem is szabad – olyan színházat csinálni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. A színháznak mainak, élőnek, jelen idejűnek kell lennie, és a saját korának a kérdéseire, problémáira kell reflektálnia. Máskülönben nem lesz más, mint egy pókhálós múzeumi tárlat. Óriási kihívás számunkra az, hogyan kell színházat csinálni azoknak a fiataloknak, akik a tízperces YouTube-videóba háromszor futtatnak bele. – Színészként, rendezőként sokan ismernek, nemcsak a szakma, hanem az átlagemberek is. Hogyan viszonyulsz a sikerhez, szakmai díjakhoz, nézői elismeréshez? Megállítanak az utcán és gratulálnak egy-egy bemutató után? – Engem a színház nagyon érdekel, és leginkább addig, amíg csináljuk. Merem azt gondolni, hogy eléggé két lábon állok a földön, így az épületből kilépve pontosan ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. A színháznak a „művészieskedő”, allűrös, pátoszos vetületét a mai napig nehezen viselem. Természetesen jólesik a siker, a díjak, mint visszajelzés, hiszen valahol mindannyian azért csináljuk, hogy szeressenek. Szoktak gratulálni, néha az utcán is megállítanak, de nem ez a jellemző, mint ahogy az sem, hogy rajongók hada elől kéne menekülni. – A kultúra világát is teljesen átírta a vírus és az ebből fakadó korlátozások. Ennek tükrében tervezed az idei évet? Milyen érzésekkel indítod, indítottad? – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hatott rám a karantén és a vírushelyzet. Természetesen megviselt, mint bárki mást, de meg kell mondanom, hogy bizonyos szempontból élveztem is, mert több figyelem jutott arra, amire egyébként nem. Tudtam dolgozni, a betervezett munkáimat el tudtam végezni, ebből a szempontból nem panaszkodhatok. Ami a legbosszantóbb, az az állandó bizonytalanság és az a tény, hogy az ország mennyire mostohán viszonyul a kultúrához. A színházban hosszú távra tervezünk, fontos a rendszer, így a bizonytalanság miatt sok minden borul, átalakul, de egyszer majd csak helyreáll minden. Muszáj így lennie. És talán tanulhatunk is ebből az időszakból, nem is keveset.

Boncina-Székely Szidónia