A bennünket körülvevő organikus világ pulzálását tartja művészete alapjának Fazakas János László csíkszeredai képzőművész. János tagja a Csíkszeredai Művészeti Középiskola első nagy generációjának, ám a múltba tekintés helyett igyekszik a jelenre és a jövőre koncentrálni. – Csíkszeredában kezdted a művészeti tanulmányaidat, majd Bukarestet is megjárva Magyarországon fejezted be. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre? – Igen. Tagja vagyok annak a generációnak, akikkel kezdődött a csíkszeredai művészeti középiskola. Ez mindenképpen meghatározó volt számomra, hiszen nagyon érdekes emberekkel kerültem össze. Neveket nem szívesen emelnék ki, mégis Gaál Andrást meg kell említenem. Részben azért, mert ő hívta fel a szüleim figyelmét arra, hogy tehetséges vagyok, részben pedig azért, mert az emberi tartása, a megjelenése, a reakciói, a hozzám való viszonyulása nagyon tetszett nekem. – Hogyan jutottál el a középiskola befejezése után a művészi pályáig? – Elég göröngyös utam volt, nem kényeztetett el a sors. Talán én sem vagyok egyszerű eset, hullámzó volt a teljesítményem. Volt arra példa, hogy azt mondták a munkámra: hú, honnan szedte így össze magát, de volt olyan is, hogy alig teljesítettem a követelményeket. Ahogy kikerültem Magyarországra, az érdekesebb történet. Az ottani tanári gárda nagyon jó volt, ahogy a körülmények is. A tanáraim megfelelően álltak hozzám. Valamiért kedveltek. – Grafika szakon végeztél… – Először elkezdtük a Makovecz-féle szarvasi művészképzőt (Autonóm Művészeti Kar, Szarvas, szerk.megj.). Olyan szerencsétlen helyzetbe kerültem, hogy az egy év után megszűnt, és a szegedi Juhász Gyula Tanárképző vett át minket. Több díjat is kaptam abban az időben: grafikai, szobrászati, reklámgrafikai elismeréseket. Festészetit nem, most pedig festek. – Hogyan jutottál el a festészetig? – Mindenfélét csináltam a pályám során, de most ez áll hozzám a legközelebb. A festészetemben és az egész művészetemben van egyfajta lüktetés. Ez olyan nálam, mint a légzés, van, amikor kifelé tárulkozok, van, amikor befelé tartok. – Egyfajta útkeresésben vagy még? – Ez mindig feltevődik, de ez nálam nem útkeresés, sokkal inkább a különféle reagálás a különböző dolgokra, főleg technikailag. Mindenkiben ez merül fel, hogy akkor most mi az én stílusom. Felismerhetetlennek, megfoghatatlannak neveznek. Én magamat érzem az összes munkámban, de kétségkívül nehéz dolog a nézőnek megtalálni engem a munkáimban. – Hogyan élted meg az elmúlt évben kitört világjárvány, a bezártság időszakát? – Az elején rendkívüli módon zavart. Amikor felbukkant ez a dolog és téma lett, nem is igazán érdekelt, aztán egyszer csak a nyakunkba szakadt ez az egész. Akkor megijedtem, de később elengedtem ezt a történetet. Érdekes, hogy a tematikámban már megjelent közvetlenül a járvány előtt a bezártság mint téma. Mintha ráéreztem volna. – Gyakran alkotsz a megérzéseid alapján? Hogyan születnek a műveid? – Nekifogok és próbálok elmenni a falig. Közben rájöttem arra, hogy mindig van tovább. Annyira bele lehet menni a részletekbe, hogy elképesztő. Izgalmas számomra, hogy elmenjek a falig, de amikor eljutok addig, a fal megint odébb megy. – Kit emelnél ki, aki hatással van a munkásságodra? – Gerhard Richter nevét mindenképpen kiemelném, mert sokoldalú és intelligens művész. Természetesen sok mindenki hatott rám, de amikor koncepcióról beszélünk, amikor lecsupaszítom a saját dolgaimat, akkor hozzá találok. Persze ezt nehéz pontosan megfogalmazni. – Tanítasz is. Milyen helyen van ez az életedben? – Nagyon szeretek tanítani. Édesapám, nagyapám is tanár volt, lehet, hogy örököltem. Van sikerélmény, a gyermekekből nagyon sok mindent ki lehet hozni. A probléma csak az vele, hogy sokat kivesz belőlem, amikor sok helyen kell dolgoznom. Tavalyelőtt öt iskolában tanítottam egyszerre, több mint 300 gyermeket. Most fele katedrával vagyok, és így van időm az alkotásra is. Mikor tanítottam, nem volt időm festeni. Akkor azt csináltam, hogy órákon fejben dolgoztam és vázlatoltam. Egyébként folyamatosan dolgozok fejben, ez szinten tart. Fejben elkészítek valamit, aztán amikor fogom az ecsetet, azt mondom, húha, hogy is tudom ezt képileg kihozni? – Egy fecskés sorozat képeit látjuk a beszélgetésünk közben a falakon. Hogyan születtek ezek a képek? – Voltunk Bálványoson egy pihenőhétvégén. Az ottani szállodánál ki voltam ülve a teraszra, és egyszer csak felfigyeltem, hogy rengeteg fecske rajzott a szálloda körül, pulzáltak összevissza. Nagyon megfogott ez a látvány, felkeltette az érdeklődésemet, hogy mi ez. Mintha egy kimerevített képet láttam volna mozgásban. Rögtön bejött a gondolataimba a keresztény ikonográfia, Krisztus mint fecske és egy csomó minden a magyar hagyományokból. Például az, hogy télen a fecske „a víz alá megy” és hallá változik, és tavasszal a „hal-álból” feltámad. – Többször említetted a pulzálást. Ez visszaköszön az életedben, a munkásságodban. Mi az, ami foglalkoztat benne? – Az élet maga egyfajta pulzálás. Megpróbálok egyensúlyban maradni az egyszer fent, egyszer lent közben. Így tudok reagálni a jó és a rossz dolgokra is. Meg kell említenem Pap Gábor művészettörténészt, akinek az elméletei nagyon hatottak rám. Nem egyszerűen tetszenek az elméletei, hanem azok igazságtartalmát érzem. Mint szellemiség, ő meghatározó az életemben. A másik személy pedig Géczy Gábor, akit kiemelnék. Ők ketten ugyanannak az iskolának a képviselői, egyik a szellemi/lelki, másik a gyakorlati része. – Korábbi beszélgetésünk alkalmával említetted, hogy szívesen festenél egészen nagy méretű képeket… – Ez onnan jön, hogy a szüleim jóvoltából hétéves korom óta járom a nyugati múzeumokat. Találkoztam nagyon sok kiváló alkotással, és egy alkalommal láttam egy óriási méretű lovas festményt. A lónak a szeme meghatározó volt számomra. Nem tudtak elcibálni a kép elől, és megmaradt ez az emlék. Nagyon szeretem a nagy méretű, monumentális festményeket, innen ered az igényem a nagy méretű munkák létrehozására. – Mik a terveid, vágyaid? – Hát, ezek a tervek, amiket a falon láttok. Ezekkel a fecskés képekkel szeretnék elmenni olyan mélyre, amennyire csak lehet. Régebben nem voltam ennyire kidolgozós művész, de most már igazán belemélyedek egy-egy képbe. Izgalmasnak találom azt, hogy nagyon sokáig foglalkozok egy alkotással. – Mit szolgál a művészeted? – Azt gondolom, hogy a művészetnek mindenképpen az életet kell szolgálnia.

Farkas Endre