Hirdetés

Vincze Csilla: most van a legnagyobb szükség a kultúrára

A hölgyválasz eredetileg olyan táncot jelentett, amikor a nők kérik fel táncra a férfiakat. Képletes értelemben ugyan, de ennek ad helyet a Hargita Népe új sorozata. Hölgyválasz rovatunkban vezető tisztséget betöltő Hargita megyei nők mondják el, ők hogyan látják a világot és a benne betöltött szerepüket.

Boncina-Székely Szidónia
Becsült olvasási idő: 5 perc
Vincze Csilla: most van a legnagyobb szükség a kultúrára
Fotó: Fehér Csongor

Vincze Csilla a gyergyószentmik­lósi városi könyvtár vezetőjeként és rádiós tudósítóként egyaránt arra törekszik, hogy értéket adjon környezetének, ugyanakkor minél több emberrel megismertesse az olvasásban rejlő határtalan lehetőségeket.

– Rádiós újságíróként vállalta a gyergyószentmiklósi városi könyvtár vezetését. Milyen megfontolásból, milyen célokkal vágott neki ennek a feladatnak?

– Újságíróként épp egy tudósításhoz kerestem információkat a város honlapján, amikor szembejött a kiírás. Megakadt a szemem rajta, s bár nem voltak vezetői ambicíóim, úgy véltem, minden feltételnek eleget tudok tenni. A menedzseri terv elkészítése közben egyre több lehetőséget fedeztem fel, rájöttem, hogy annyi jó dolgot lehet tenni egy könyvtár keretében, mert az már régen nem csak a könyvek beszerzéséről, őrzéséről és azok kölcsönadásáról szól. A pályázatom elnyerte a vizsgáztatóbizottság tetszését, így 2019 szeptemberétől töltöm be a tisztséget.

– Hogyan tudja összeegyeztetni a könyvtárvezetői teendőket a tudósítói munkával? Hát a magánélettel?

– Amikor jelentkeztem, az volt a félelmem, hogy összeférhetetlenség miatt ott kell majd hagynom a médiát, de mint kiderült, jogilag nincs ennek akadálya, nem lettem köztisztviselő, a Marosvásárhelyi Rádiónak pedig soha nem voltam alkalmazottja, noha 2004 óta vagyok a gyergyószéki tudósítója. Közel két évtized mindenképp hosszú idő, és annyi szép élményt köszönhetek a rádiózásnak, ezért nagyon boldog voltam, hogy ez nem szakadt meg. Ugyanakkor beismerem, hogy néha nehéz, és ilyenkor fel kell állítani egy rangsort. „Békeidőben”, a hétköznapok többségében jól megférnek egymás mellett, sőt olykor még hasznos is, mert újságíróként juthatok olyan információkhoz, amiket vezetőként kamatoztathatok, vagy éppen a könyvtár rendezvényeit sikerül jobban népeszerűsítenem. A magánéletem egyáltalán nem akadály, a délutáni vagy esti rendezvények ugyanúgy beleférnek az életembe, mint a hétvégi programok. Tizenkét éve vagyok özvegy, a lányaim felnőttek, mindketten itt élnek Gyergyószentmiklóson, a nagyobbik férjhez ment, és egy unokával ajándékozott meg, a kicsi is külön lakik. Úgy gondolom, hogy tudok annyi időt szánni rájuk, amennyire igényt tartanak, miközben próbálok édesanyámra is figyelni, és van egy kedvesem, aki más városban él, így ritkábban tudunk együtt lenni.

– Milyen nehézségeket és kihívásokat ad ez a munka? Hogyan néz ki egy napja?

– Nem egyformák a napjaim, és ez benne a jó, színes a rám váró tevékenységek sora, amit kedvem szerint bővíthetek saját ötletekkel. Nagyon szerencsés embernek tartom magam: voltam kereskedő, vállalkozó, színházalapító, színész, iskolaszékelnök, a drámapedagógia és más alternatív oktatási módszerek zászlóvivője, a tévénél műsorvezető, szerkesztő, riporter, a rádiónál tudósító, civil szervezeteknél vetélkedők, képzések és táborok szervezésében tevékenykedtem, és úgy érzem, mindaz a tapasztalat, amivel az élet megajándékozott, itt a könyvtárnál hasznosítható. Mintha mindezeket azért kellett volna átélnem, hogy ezt most csinálni tudjam. Foglalkozom kicsi és nagy gyermekekkel, fiatalokkal, látom az idősek gondjait vagy a fogyatékkal élők nehézségeit, ismerem a függőséggel élők gyötrődéseit, tudom, mennyire elfoglalt egy vállalkozó, és mennyivel könnyebb annak, aki Istenbe kapaszkodhat. Mindenkit szeretnék átölelni, de mert ezt nem tehetem meg, a munkatársaimmal közösen adni próbálok valamit azoknak, akik betérnek. Ez lehet egy könyv ajánlása vagy egy rendezvény megszervezése, a lényeg, hogy az olvasási élmény vagy az együtt töltött idő valami pozitívumot hozzon az illetőnek.

– Nőként találkozott-e hátrányos megkülönböztetéssel a munkája során?

– Hátrányos megkülönböztetéssel nem találkoztam. Női vezetőként, szerepemből adódóan, volt, hogy férfiakkal szemben kellett kiállnom a rám bízott intézményért, de ezek valójában nem nemek közötti konfliktusok voltak. Nőként talán az a része nehezebb, hogy egy régi emeletes épületet és egy nagy udvart kell karbantartani. Egy kertes házban lakó vagy éppen egy családi házat felépített férfinak lehet, hogy ez könnyebben menne, de nem panaszkodom, mert ha szükségem van segítségre, a legkiválóbb szaktekintélyektől tudok tanácsot kérni. 

– Újságíróként hogyan látja a romániai magyar kulturális intézmények jövőjét, létjogosultságát, működését? Min változtatna, ha lehetősége lenne rá?

– Amikor a dolgok nem mennek jól – márpedig a gazdasági és energiaválságot, a közelünkben zajló háborút nehéz letagadni –, akkor van a legnagyobb szükség a kultúrára. Nem látjuk, hogy pontosan hová tartunk, de egyre ijesztőbb jelei vannak annak, hogy rossz az irány. Már csak a tisztánlátás érdekében is jó volna többet olvasni, jó előadásokat nézni, hallgatni, véleményeket ütköztetni. Ha visszalépünk a történelemben, akkor azt látjuk, hogy a jó szellemi képességgel megáldott, tehetős emberek nagyon sokat tettek a közösségért. Ezt tette tönkre két világháború és az utána következő szocializmus. Ma, az államnak befizetett összegek után joggal elvárható, hogy finanszírozza a kulturális intézményeket, ennek mértéke mégis hagy kívánnivalót maga után. A vállalkozók és jó anyagiakkal rendelkezők többsége – tisztelet a kivételnek – már nem érzi ezt a felelősséget, nem tudjuk saját művészeinket eltartani, saját íróink könyveit megjelentetni, koncerteket, kiállításokat szervezni magyar közösségünk számára. A pályázatok eredménye is felemás. A közösségépítésben látom a megoldást. A felelősségvállalásban. A tudatosításban. Mert különben az ego fényezésének magányos öregkor lehet a következménye, egy modernül berendezett, programozott háztartási gépekkel ellátott lakásban, ahonnan a portalanítás miatt már rég kiselejteztek minden könyvet, így nem vehető kézbe az a kötet, amit a szülők még oly sokszor tartottak a kezükben, és amelynek egy-két mondata örök érvényű kapaszkodó.

– Milyen tervei, céljai vannak az intézménynél?

– Annak érdekében szeretnék cselekedni, hogy ne az előbbi forgatókönyv valósuljon meg. Csodálatos meséink vannak, amit meg kell ismertetni a gyermekekkel, segíteni kell nekik, amíg szert tesznek egy olyan gyakorlatra, amikor az olvasás már nem kín számukra. De a szülőknek és pedagógusoknak is szükségük van segítségre, támogatásra, ugyanúgy, ahogy az aktív lakosságnak, a nyugdíjasoknak vagy sérülteknek. A civil kezdeményezéseknek ezentúl is partnere lesz a könyvtár. Szeretném, ha továbbra is be tudnánk szerezni a legjelentősebb új könyveket, ha el tudnánk kezdeni a helyismereti anyagok digitalizálását, és nagyon sok rendezvényötletem van. A hagyományos események mellett munkatársaimmal közösen is indítunk új programokat.
 



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!